„Atyáink szellemének nevében
örökre száműzlek!
Legyen hajlékod a hideg kő,
legyen társad az eső!
Vigyétek!”
Azt mondják, hogy a múlt nem létezik. De én jártam ott. Láttam, hogy él és lélegzik. Akárcsak te vagy én.
Cedalion ebben az évben is magányosan töltötte az ünnepeket. Számára a karácsony nem volt más, mint az év legcsendesebb napja, míg a szilveszter a leghangosabb.
– Uram, megbocsát egy pillanatra? – lépett oda Trymhez egy feltűnően jól öltözött úr, miután kiszállt a hatalmas, feketén csillogó limuzinból éppen a buszmegálló előtt.
– Tudod, Rudolf – vette kezébe a Télapó a koktélt a pincér tálcájáról –, Ferdinándnak kéne itt lennie velem.
– Drágám, megjöttem! – lépett be Pito az ajtón. A táskája rutinosan szusszant a lába mellett, kabátja a fogasra került. Kényelmes mozdulatokkal letekerte a nyakából a sálat, lehúzta fejéről a kötött sapkáját, és a megszokott módon a kabátja ujjába tűrte mindkettőt.
– Mit jelentsen ez már megint? – kérdezte Télapó a rénszarvasoktól, miután hangosan felolvasta a soron következő virgácson talált levelet.
– Miért nincs egy nyomorult varázsige szakálltisztításra?! – dörmögött Télapó a tükör előtt, ahogy próbálta kiszedegetni a szakállába kacéran belefurakodott fenyőtűket.
– Úgy látom, jól haladnak otthon az előkészületekkel – jegyezte meg Télapó megkönnyebbülve Ferdinánd felé, majd elégedett sóhajjal az asztalra tette az okostelefonját.
Megajándékozhatlak egy új Caelan Rhys novellával?
Még soha nem érezte magát olyan magányosnak, mint akkor. Hiába volt egy zsúfoltan lakott város kellős közepén, ő volt az, akit senki sem látott, akit senki sem hallott.
Akkor és utána sokáig úgy véltem, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neki. Gyötört a gondolat, hogy cserben hagyott, megcsalt, átvert. Pedig csak magunkra hagyott minket. Édesanyámat és engem.
Szavak. Szavak és képek. Szavak, képek és hangok. Apró villanások, hosszú monológok, amelyek újra és újra támadják Parna érzékeit. Élesen, mintha ott és akkor történne minden, mintha az egész napja újra lejátszódna a szobájában.
