A múltad talán kudarcok hosszú sora, ahová visszanézve nem látsz mást, csak ezernyi okot arra, hogy miért ne kezdj bele.
A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
— Krampusz! — pattant fel Télapó a fotelből. — Hozzátok ide Krampuszt! Most azonnal! — dörrent rá a reggelivel belépő manókra, majd visszalépett a rádióhoz, és tovább tekergette az állomáskeresőt.
Az éjszaka a városon kívül találta. Távol a jól ismert, harsány épületektől és unalmas emberektől.
Biciklin ülök. Száguldok lefelé az erdős hegyoldalon. A szél élesen süvít a fülembe, miközben minden idegszálammal az akadályokra figyelek.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Abroon mozdulatlanul meredt bele a lángokba. A vörös homok fölött izzó tűz látványa olyan volt, mintha csak egy hatalmas kemence belsejében ült volna.
Lehúz a mély,
a sötét éj,
s mi vár odalent,
csak néma verem,
mi elnyel szüntelen
sikítást és zajt,
bánatot és jajt.
Soha nem felejtem el azt a napot. Az álom, mely akkor született, nem engedi. Azóta is hallom a falakat megrázó dörrenések hangját, amelyek mintha csak a föld mélyéből törtek volna felszínre, hogy figyelmeztessék a halandókat a Pokol létezésére.
