Biciklin ülök. Száguldok lefelé az erdős hegyoldalon. A szél élesen süvít a fülembe, miközben minden idegszálammal az akadályokra figyelek.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
A második dolog, amit meg kell tenned, hogy író lehess, hogy folyamatosan írsz. Ne hallgass az emberekre, akik megmondják Neked, hogy csupán néhány író jut el a művei kiadásáig, és Te nem leszel köztük!
Manapság, amikor a média azt célozza, hogy reakciót váltson ki Belőled, és amikor divattá vált hangosan, egy pillanatot sem vesztegetve hangot adni a saját véleményünknek, talán furcsán veszi ki magát, ha azt mondom, hogy a legjobb barátod a néma szemlélődés.
Az író imázsához menthetetlenül hozzátartozik az aprócska jegyzetfüzet, amibe úton-útfélen írogat. Ezt később, a dolgozószobája magányában újra előveszi, és a zilált, aprócska betűket szaporítva újabb csodás történeteket hív életre.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé.
Ezt a levelet már nagyon régen meg akartam írni, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy alaposan végiggondoljam a közlendőmet. Remélem, hogy még nem túl késő, és megbocsátod a csúszást.
Tudom, hogy az írói lét romantikus képébe nem csupán a poros párizsi padlásszoba, a kicsapongó élet és a korai halál tartozik, de a létezés minden egyes józanul töltött percét átitató vágy is a Múzsa csókja után.
A fiú végre megérkezik a domb tetejére. Körülveszi a csönd, amelyet annyira áhított. Az alatta elterülő város, ahonnan érkezett, innen nézve békésnek és nyugodtnak látszik. Az utcák, házsorok, mint fehéren ragyogó érhálózat, lágyan ívelve szelik át a táj zöldjét.
Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.
Itt-ott ijesztget még a tél,
riogat, hogy visszatér.