Elefánt a Porcelánboltban
Megváltó ölelés

MEGVÁLTÓ ÖLELÉS

  • Caelan Rhys
  • 2017.09.19 05:30
  • 2091

– Miért nem bírja lecsukni a vécéülőkét? – hallotta a morgolódást a fürdőszobából, de már oda sem fordította a fejét.

Jó ideje a napok már nem a naptár szerint múltak. Ehelyett voltak „Te hibád!” és „Miért nem...?” napok, „Soha...” napok és egy sor „Már megint...” nap, amiket már meg sem próbált követni.

Most is, mint már annyiszor, csak állt az ablakban és nézte a ködöt. Órákig képes volt csodálni a holdfényben lágyan örvénylő párát, amely szellemként uralkodik a tájon. Ha úgy látja jónak, megjelenik és visszatarthatatlanul kebelezi be mindazt, ami az útjába kerül.

Mint a csend. Egyikük sem tudta már, mikor férkőzött közéjük, de azt mindketten érezték, ahogy egyre több mindent elfed. Nem a szavakat, amik csupán arra képesek, hogy kicsipkézzék a lágy örvények széleit, hanem minden mást. Ki tudja, hogy mióta formálódnak mondatok a semmiségekről?! Talán amióta még legbelül is tagadni próbálták a kettejük között gomolygó köd létezését.

Siadhal nagyot sóhajtott, majd megfordult. A szobában sötét volt, mert Síve csak így bírt elaludni. Siadhal a kissé széthúzott, nehéz sötétítőfüggönyök között állt, és a hold gyengén beszűrődő fényénél nézte Síve elmosódó alakját. Csinos testét a nyugtalan álom egészen az ágy közepéig taszította. Öntudatlanul a feje alá gyűrte Siadhal takarójának csücskét, így Siadhal sehogy sem tudott volna kényelmesen elhelyezkedni mellette. Mintha az életük lenne belesűrítve ebbe az egyetlen képbe, gondolta.

Néma csendben összeszedte a ruháit, aztán a nappaliban felöltözött. Óvatosan kinyitotta az ajtót, és kiment a házból.

A köd sejtelmessé és kifürkészhetetlenné tette a tájat, de Siadhal nem bánta. A csend és a hűvös levegő párosa nyugtatóan hatott az idegeire. Mintha semmi baj nem lenne, úgy simította meg durva arcélét a köd, miközben egyre távolabb csalta. Kifelé a házak közül, távolabb a fényforrásoktól és mindentől, ami emberi.

Már messze a szántóföldek mellett járt, amikor a köd kissé felemelkedett. Meglepve látta, hogy az eső, ami a házak között szinte észrevétlenül tűnt el, itt megmaradt. A hatalmas, szabálytalan alakú víztükrök elmosták a határt föld és ég között. A földek felett gomolygó köd és annak tükörképei mintha egy másik világba repítették volna.

Csak állt és mélyeket lélegezve, némán nézte, ahogy lent is, fent is némán kúszó örvények járták a maguk táncát. Mintha csak egy bál utolsó keringőjét nézné, mielőtt feloszlik a tömeg és kiürül a bálterem.

– Ó, bárcsak veletek mehetnék! – sóhajtotta az örvények felé. – Itt már nincs számomra semmi.

Az önkéntelenül kimondott szavak azonban nehéz súlyként telepedtek a mellkasára. Arcát tenyerébe temetve próbálta letagadni őket, de azok kíméletlenül visszhangoztak a fülében. Újra és újra, jól artikuláltan, eltörölve köd által teremtett csöndet.

– Ne menj! Nekem csak te kellesz! – törte meg a fülében zajló végtelen zakatolást egy selymes női hang. – Csak te! – suttogta.

Siadhal riadtan kapta el kezét a szeme elől. Lába megremegett a gondolatra, hogy valaki más is meghallhatta, amit mondott, ezért szeretett volna elfutni.

A köd azonban feloszlott, és egy törékeny nő alakja jelent meg előtte. Piros esernyőjét magasan a feje fölé tartva állt a tócsák alkotta tükrök között, mint aki nem is az esőtől, hanem valami mástól próbálja védeni magát vele. A nyaka köré tekert fehér sálja és vörösen izzó tekintete máskor talán megijesztette volna Siadhalt, de azon az estén úgy érezte, hogy rá várt egész életében. Aki elviszi innen, aki képes elhitetni vele, hogy tényleg ő kell neki. Aki minden színpadiasságot elkerülve akkor vall neki szerelmet, amikor senki sem látja.

Siadhal lassan odament a lányhoz, és felé nyújtotta a bal kezét. A lány lehajtotta a fejét, becsukta a szemét, és hagyta, hogy Siadhal megcirógassa az arcát. Ajkai résnyire kinyíltak, és alig hallható sóhaj hagyta el őket. Jobb kezével finoman megfogta Siadhal csuklóját, majd bal kezéből kiejtette az ernyőt, és azzal erőteljesen megragadta Siadhal alkarját.

– Vedd le az órád! – mondta határozottan. – Az idő mostantól nem számít.

Siadhal engedelmesen lecsatolta az óráját. A lánynak nyújtotta, aki csuklója egyetlen mozdulatával a sárba dobta. Siadhal meglepődve nézett az óra után. Évtizedek óta az osztotta be a mindennapjait. A leghűségesebb társaként tekintett rá, most mégis úgy érezte, hogy nem nagy ár elengednie.

– Ölelj meg! – suttogta kitárt karokkal a lány.

Siadhal lassan átkarolta a lányt, majd amikor érezte, hogy annak karjai őt ölelik, erősen magához szorította. Érezte a lány testének melegét és a belőle sugárzó erőt. Érezte a lélegzetvételét, és karjai szorításából azt is, hogy valóban őt akarja. Gyengének és esendőnek érezte magát, és nem volt képes tovább féken tartani a zokogást, amely úgy robbant ki a mellkasából, mintha szét akarná szakítani a bordái alkotta rácsokat.

– Nyugodj meg, már nincs semmi baj – csitítgatta a lány. – Vége van.

Siadhal érezte, ahogy percről percre egyre nagyobb darabokban hullik le lelkéről az elfojtott bánat és rettegés alkotta megkövesedett burkolat, miközben teste csillapíthatatlanul reszketett és torkából hörgés formájában távozott a fájdalom.

– Elindulunk – mondta a lány. Hangja lágy volt és biztató, miközben még szorosabban ölelte magához Siadhalt.

A köd pedig ismét leszállt. Siadhal érezte, ahogy minden légvétellel egyre többet szív be belőle. A szemét kinyitva látta, ahogy a köd leereszkedtével miként válik minden egyre távolabbivá, formátlanabbá és egyben idegenebbé. Érezte, hogy ami a ködön túl van, az a múlt. Végre elhitte, hogy az nincs többé, attól már nem kell félnie.

– Jellemző! Mikor tűnjön el, ha nem ilyenkor? – hangzott Síva erőteljes hangja másnap, amikor a rendőrökkel közösen megtalálták Siadhal sehová sem vezető lábnyomait, karóráját és a piros esernyőt.