Világnak ifjúságában,
mielőtt az emlékezet teremtetett,
istenek lakták be az eget
s minden létező felleget.

Hargdhah volt uruk,
s mindenek feje,
kinek roppant erejétől tartott
kit elért mindenható keze.

Ám egy nap Hargdhah
fényességre ébredt,
hideg, tengerszín egekben
lángvörösen izzó ködre lelt.

– Ki festette át egünk?
Álljon azonnal elébem!
Ha bujkálni próbál,
családjára is lesújt mérgem!

Hargdhah szava harsogott,
zengett át mindenségen,
reszketett ki hallotta,
bűnös, s ki élt tisztességben.

A vöröslő fellegek pedig
csak szaporodtak éjre éj után,
Hargdhah dühe végül
veszett őrjöngésbe csapott át.

Megragadva halálosztó botját
leszállt trónusáról nyomban,
s maga indult felkutatni,
ki tekintélyét rágja alattomban.

Első útja Urangdhahhoz
vezetett, kiről tudni vélte,
hogy legifjabb leánya
szívének szerelmét elnyerte.

Az ifjúra rontva
nem kérdezett semmit,
egyetlen cél vezérelte,
a bitorló vérét kiontani.

Ám zokogva tört rájuk
Anugdah, a legifjabb leány,
apja karját átfogva
szerelme s atyja közé állt.

– Én voltam, atyám! –
zihálta reszketve.
– Ne bántsa őt,
mert az igazságtalanság lenne.

Tudom, mily büszke
igazságosságára,
ha halnia kell a bűnösnek,
legyen életem e bűn ára.

Én teremtettem a
rózsás fellegeket,
hogy tanúi legyenek
igaz szerelmemnek.

Hargdhah látva lánya
szemében az őszinteséget,
tehetetlen dühével
lángra gyújthatta volna az eget.

Ám némán megfordult,
szenvedését rejtve,
a palota felé indult
összetörve, kétségbeesve.

Nem lehet bűn,
gondolta,
mi apát arra kényszerítsen,
hogy leányát gyilkolja!

Pusztuljon hát felhő,
rózsák hulljanak alá! –
harsogta kábán,
majd összegyúrt ködöt hideg kővel,
hogy kioltsa lánya szerelmének lángját.

Rettentő szorítása
alatt a kő összeroppant,
majd a vörös köd erejétől
azonnal lángra lobbant.

A lány szerelme apja tettének láttán
azonban mit sem enyhült,
ám a dühtől felperzselt
ködrózsák látványától
lelke fájdalma felpezsdült.

Immár nem csak örök szerelme
iránti epekedése nyomta szívét,
de a szeretet erejének rombolása
is kegyetlenül gyötörte lelkét.

Dabetshah, a tűzgolyó
végül önálló tudatra ébredt,
adva egyszerre gyönyört és kínt,
az istenek nyomába lépett.

Ne feledd, halandó, szavaim,
s az örök tanulságot,
nem szerethetsz másként,
csak ha a kínt is állod.