Byrn remegve vette kézbe a tollát, miután egy bögre gőzölgő kávéval a kezében leült az íróasztalához. Füzetének soron következő üres lapja csendesen hevert előtte és türelmesen várta az aznapi találkozást az öreg, sokat átélt írószerszámmal.

A saját évtizedes hagyományához híven mindig írással kezdte a napot. Azonban ma is, mint az utóbbi időben minden nap, Byrn hezitált. A legjobban az aggasztotta, hogy vívódása minden reggel egy kicsit hosszabbra nyúlt. A név nélküli érzések minden nappal makacsabbul és erőteljesebben támadtak, és Byrn egyre nehezebben volt képes elhessegetni őket és folytatni a munkáját.

Aznap végül teljesen elfogyott a türelme. Nagyot csapott öklével az asztallapra a füzet mindkét oldalán, hirtelen felpattant, mint akit bolha csípett, és idegesen járkálni kezdett a szobájában. Látása beszűkült, és ingerültségében nem látott mást, csak ködöt. Azt az ezüstszürkén gomolygó, ragacsosan ragaszkodó felhőt, amely elhomályosítja az ember gondolkodását, és tovább fűti a hirtelen fellobbant indulatot.

Végül megállt a nyitott ablak előtt. Ahogy a kintről betörő hideg fuvallat belecsapott az arcába, a köd egy szempillantás alatt lecsapódott, nem zavarva többé a látását. Byrn kimérten jobbra fordult, és tekintete megpihent a polcokat kitöltő számtalan elkészült kéziraton, amelyek mind az ő tollából származtak.

– Igen, ez is az enyém – suttogta, majd beljebb lépett a szobába, és keze végigsiklott a polcokon, amelyeken katonás sorba rendezve álltak az elkészült könyvek.

– Igen – hümmögte maga elé elégedetten.

Újra az íróasztala felé fordult, és háta mögött összekulcsolt kézzel megállt. Szemöldökét egyetlen vastag vonallá húzták homlokának izmai, miközben behatóan vizsgálta műveinek szülőhelyét.

A masszív, régi íróasztal még nála is öregebb volt. A megnyugtatóan sötét, dió színű lakk szinte sértetlen volt az elején és az oldalán. A tetejéről nehéz lett volna bármit is megállapítani, mert tökéletesen lefedték a kisebb-nagyobb papírok, füzetek és könyvek, tollak, ceruzák és a hűséges írógép.

Közelebb lépett, majd kissé enyhülő tekintettel és ellazult hátizmokkal a kávésbögre után nyúlt. Nagyokat kortyolt belőle, miközben változatlan nyugtalansággal vizsgálta az asztalát.

– Valami zavar – mormolta maga elé, miközben tekintete sorra vette az asztalán található tárgyakat, újra és újra.

Ahogy a hatalmas falióra elütötte a kilencet, úgy érezte, hogy nincs már több vesztegetni való ideje. Megkerülte az asztalt, és tettre készen leült, csakúgy, mint minden reggel. Közelebb húzta a széket az asztalhoz, majd ismét kezébe vette a tollat. Írni azonban nem tudott. Hiába volt tele a feje ötlettel, hiába peregtek le még szavakba nem öntött történetek filmjei lelki szemei előtt, képtelen volt papírra vetni őket.

– Áhhá, hát Te vagy a tettes! – mondta ki hangosan, miközben arca elé emelte a tollat. – Tőled félek, igaz-e?

– Hiszen mi is vagy? – állt fel, kezében tartva a vádlottat, majd kisétált az asztala mögül. – Te vagy a legjobb vallató! Szelíden magadhoz csalsz, a békéd megpuhít, mindig türelmes hallgatásod követi minden apró gondolatomat, s mire észbe kapok, már minden titkomat kifacsartad belőlem.

Byrn visszasétált, szelíden az üresen álló füzetlapra rakta a tollat, majd folytatta:

– A gondolataimat aztán átadod a papírnak, így végül szabad prédává teszed őket – tette karba a kezét, immár szünet nélkül nézve a papír-toll párost.

– Jogos a kérdés, hogy vajon mit is kezdenek vele azok az emberek? – támasztotta meg bal kezével az állát elgondolkodva. – Nyilván nem tudhatom, hiszen nem osztod meg velem.

– Sőt, talán magad sem tudod – folytatta rövid szünet után. – Ám amíg az írás létezik, bármikor újabb és újabb útra indulhat, hogy meghódítson elméket, elraboljon lelkeket, akik végül eldöntik, hogy velem tartanak-e közös kalandjainkon, vagy ellenem fordítják a beléd vetett vak bizalmamat.

Ezzel Byrn hirtelen elhallgatott, majd odasétált a nyitott ablakhoz. Vett egy mély levegőt, becsukta a szemét, és próbált kitörni a toll fogságából.

– De miért is ír az ember – nyitotta ki újra a szemét, ahogy beszívott hűvös levegő átjárta a gondolatait –, ha nem azért, hogy elérje azokat az elméket és lelkeket?

– Ők aztán eldöntik, hogy mit kezdenek vele, nem igaz? – fordult meg gyöngéd mosollyal az arcán. Egyenesen a tollat nézte, ami mozdulatlanul, tehetetlenséget mímelve feküdt a füzetlapon. Már nem volt ellenséges, sem fennhéjázó, csupán egy tettre kész szolga, aki arra vár, hogy újra szolgálhassa a lankadatlan írói fantáziát.