– Minek eteti azokat a koszos tollcsomókat? – kiáltott oda Alejj összehúzott szemöldökkel a park közepén lévő padon ülő Khuna felé.
"Életemben csupán kétszer láttam azt a bőröndöt."* Először a születésem pillanatában. Akkor azt mondták, ez életem végéig velem lesz, hogy ebbe tehessem minden élményemet, mindent, amit magammal vinnék, mindent, amit nem szeretnék hátrahagyni.
Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.
– Annyira más a világ nélküled! – sóhajtott Trysh, miközben kezébe vette a könyvespolc szélén pihenő képek egyikét.
Üres gondolatokkal, tétlenül bolyongtam a világban, mielőtt találkoztunk. Árva voltam. Szülő nélkül, gyermek nélkül, álmok nélkül sodródtam végig a múló éveken. Kongó, tudat nélküli testem vonszolta magát egyik helyről a másikra, miközben egyetlen vágya az volt, hogy bárcsak egy nyugodt fa alatt találná sírját a lenyugvó nap sugaraival.
Brüel kezében a toll egyre lassabban mozgott. A betűket alkotó tintafonal olyan lassan tekergett a papír felett, mintha minden egyes kanyarral egyre több és több súly nehezedne rá. Terhe azonban nem csak őt nyomasztotta.
„Atyáink szellemének nevében
örökre száműzlek!
Legyen hajlékod a hideg kő,
legyen társad az eső!
Vigyétek!”
Azt mondják, hogy a múlt nem létezik. De én jártam ott. Láttam, hogy él és lélegzik. Akárcsak te vagy én.
Cedalion ebben az évben is magányosan töltötte az ünnepeket. Számára a karácsony nem volt más, mint az év legcsendesebb napja, míg a szilveszter a leghangosabb.
Megajándékozhatlak egy új Caelan Rhys novellával?
Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.
Még soha nem érezte magát olyan magányosnak, mint akkor. Hiába volt egy zsúfoltan lakott város kellős közepén, ő volt az, akit senki sem látott, akit senki sem hallott.
Akkor és utána sokáig úgy véltem, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neki. Gyötört a gondolat, hogy cserben hagyott, megcsalt, átvert. Pedig csak magunkra hagyott minket. Édesanyámat és engem.
