Világnak ifjúságában,
mielőtt az emlékezet teremtetett,
istenek lakták be az eget
s minden létező felleget.
Ó, Világ! Te szárnyas mindenség!
Miért nem érthetlek?
Változásidból miért nincs soha elég?
Bár így is szeretlek!
Életemben csupán kétszer láttam azt a bőröndöt. Először hatéves koromban, amikor nagyapa a zsúrom előtti napon váratlanul betoppant vele. A szobámba hívott, óvatosan az ágyra tette, majd kinyitotta.
– Istenem! – sóhajtott nagyot anya, miközben ideges mozdulatokkal lapozta a naptárát. Szeme vadul cikázott a bejegyzéseken, de mivel nem találta, amit keresett, erőteljes mozdulattal csapta össze az apró könyvecskét, és átrohant a gyerekszobába.
Az ő ideje lejárt. Minden, amiért élt, elmúlt, elenyészett vagy egyszerűen megváltozott. Sokáig küzdött ellene, de végül elfogyott minden ereje. Vágya, hogy újra minden a régi legyen, annyira elgyengült, hogy mára szinte az emlékei is kivetették maguk közül.