Lehúz a mély,
a sötét éj,
s mi vár odalent,
csak néma verem,
mi elnyel szüntelen
sikítást és zajt,
bánatot és jajt.
A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
Világnak ifjúságában,
mielőtt az emlékezet teremtetett,
istenek lakták be az eget
s minden létező felleget.
Ó, Világ! Te szárnyas mindenség!
Miért nem érthetlek?
Változásidból miért nincs soha elég?
Bár így is szeretlek!
A fiú végre megérkezik a domb tetejére. Körülveszi a csönd, amelyet annyira áhított. Az alatta elterülő város, ahonnan érkezett, innen nézve békésnek és nyugodtnak látszik. Az utcák, házsorok, mint fehéren ragyogó érhálózat, lágyan ívelve szelik át a táj zöldjét.
Byrn remegve vette kézbe a tollát, miután egy bögre gőzölgő kávéval a kezében leült az íróasztalához. Füzetének soron következő üres lapja csendesen hevert előtte és türelmesen várta az aznapi találkozást az öreg, sokat átélt írószerszámmal.
A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
