Lehúz a mély,
a sötét éj,
s mi vár odalent,
csak néma verem,
mi elnyel szüntelen
sikítást és zajt,
bánatot és jajt.
A múltam ködbe vész,
vagy csak nem emlékszem rá,
de még mindig zúg fülembe
egy elárvult sakál.
Világnak ifjúságában,
mielőtt az emlékezet teremtetett,
istenek lakták be az eget
s minden létező felleget.
Ó, Világ! Te szárnyas mindenség!
Miért nem érthetlek?
Változásidból miért nincs soha elég?
Bár így is szeretlek!
Életemben csupán kétszer láttam azt a bőröndöt. Először hatéves koromban, amikor nagyapa a zsúrom előtti napon váratlanul betoppant vele. A szobámba hívott, óvatosan az ágyra tette, majd kinyitotta.
– Úgysem fogja megérteni! – mormolta alig érthetően maga elé Sulh az ablaknál állva. Tekintete üresen függött az óceán egy távoli, sötét pontján, mit sem törődve az ablakhoz közeli, élettől nyüzsgő sziklákkal.
Akkor és utána sokáig úgy véltem, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neki. Gyötört a gondolat, hogy cserben hagyott, megcsalt, átvert. Pedig csak magunkra hagyott minket. Édesanyámat és engem.
