Február. A farsangi bálok, a télbúcsúztatás és a húsvéti megtisztulást megelőző vigalmak időszaka, de ennél mélyebb, személyesebb és hivalkodás nélküli utat is kínál önmagunk felé.
A hit nem tudás. Míg a tudás gúzsba köt, a hit súlytalan szárnyalás a felhők felett, ahol sem a földön kúszó kétség, sem a realitás látszata nem ér utol.
Nem vagyunk gépek, hogy minden nap ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és inspirációval üljünk le írni.
Gyerekként sok időt töltöttem folyóparton. Imádtam a víz közelségét, tiszteltem az erejét és csodáltam a titokzatosságát.
A múltad talán kudarcok hosszú sora, ahová visszanézve nem látsz mást, csak ezernyi okot arra, hogy miért ne kezdj bele.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy osztásjel. Az emberek nem akartak tudomást venni róla, hiszen fontossága nem mutatkozott meg sem ruházatában, sem pedig méretében.
– Tudod, Rudolf – vette kezébe a Télapó a koktélt a pincér tálcájáról –, Ferdinándnak kéne itt lennie velem.
Az ő ideje lejárt. Minden, amiért élt, elmúlt, elenyészett vagy egyszerűen megváltozott. Sokáig küzdött ellene, de végül elfogyott minden ereje. Vágya, hogy újra minden a régi legyen, annyira elgyengült, hogy mára szinte az emlékei is kivetették maguk közül.
