Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé.
Ezt a levelet már nagyon régen meg akartam írni, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy alaposan végiggondoljam a közlendőmet. Remélem, hogy még nem túl késő, és megbocsátod a csúszást.
Tudom, hogy az írói lét romantikus képébe nem csupán a poros párizsi padlásszoba, a kicsapongó élet és a korai halál tartozik, de a létezés minden egyes józanul töltött percét átitató vágy is a Múzsa csókja után.
– Mit jelentsen ez már megint? – kérdezte Télapó a rénszarvasoktól, miután hangosan felolvasta a soron következő virgácson talált levelet.
Ne! NE akard megmondani, hogy mit gondoljak! Ne akard megmondani, hogy merre menjek és mire használjam az eszközeimet!
Ez is csak egy átlagos munkanapnak indult. A kora hajnali kezdés a garázsban, majd unottan figyelni a vezetőfülkéből a robotok munkáját, ahogy megpakolják a kamion rakterét, végül tétlenül nézni, amint a hatalmas gépezet a központi számítógép utasítását követve elindul a szállítási címre.