Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé.
Ezt a levelet már nagyon régen meg akartam írni, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy alaposan végiggondoljam a közlendőmet. Remélem, hogy még nem túl késő, és megbocsátod a csúszást.
Tudom, hogy az írói lét romantikus képébe nem csupán a poros párizsi padlásszoba, a kicsapongó élet és a korai halál tartozik, de a létezés minden egyes józanul töltött percét átitató vágy is a Múzsa csókja után.
Gika óvatosan bepillant a nappaliba. A család apraja-nagyja már összegyűlt, az önfeledt beszélgetés zsongása tölti be a lakást. Gika nézelődik és felfedez néhány ismeretlen arcot.
Csak egyedül akart lenni, semmi más nem járt a fejében. Sem azok, akik aggódnának, ha tudnák, hogy hol van, sem a tény, hogy egy megáradt folyó közepén szárazon maradt zsebkendőnyi földdarabon álló roskatag épületbe menekült.
– Úgysem fogja megérteni! – mormolta alig érthetően maga elé Sulh az ablaknál állva. Tekintete üresen függött az óceán egy távoli, sötét pontján, mit sem törődve az ablakhoz közeli, élettől nyüzsgő sziklákkal.