Elefánt a Porcelánboltban
Egy lehetetlen küldetés története

EGY LEHETETLEN KÜLDETÉS TÖRTÉNETE

  • Caelan Rhys
  • 2021.01.20 14:42
  • 732

Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak. Azonban éveken át nem mertem mást tenni, mint a képzeletem kiskertjében nevelgetni ezeket a kis zöld vitaminbombákat.

Miért?

Azért, mert mindenhol azt olvastam, hogy mennyire faksznis jószág. Hogy nem bírja az állóvizet, sem a meleget, az árnyékot meg kimondottan rühelli, a pH-értékről pedig inkább ne is beszéljünk. Láttam embereket, akik akváriumi szivattyúval felturbózott erkélyládában értek el viszonylag szép sikereket, másoknak azonban még így is bedöglött az egész vízitorma projekt. Ennek fényében talán nem meglepő, hogy sikerorientált lévén nem nagyon volt kedvem hamvába holt próbálkozásokkal kitölteni a nem létező szabadidőmet.

Néhány évvel ezelőtt azonban elhatároztam, hogy felhasználom a reményteli pillanataimban gyűjtögetett vízitorma magjaimat. Úgy voltam vele, hogy semmivel nem jobb, ha a maggyűjteményemben öregednek meg, mintha legalább esélyt adnék nekik a túlélésre. Így egy szép, napsütéses őszi napon elvetettem a fűtetlen hidegházban egy komplett tasaknyi magot.

A csomagolásra pillantva úgy tűnt, mintha tévedésből teljesen más növényhez tartozó mintát sikerült volna kinyomtatni és a helyes megnevezés is csak a vakszerencsén múlott volna, ezért csak a megérzésemre hagyatkozhattam azügyben, hogy miként ültessem el és öntözzem őket, különösen télvíz idején.

Lényeg a lényeg, néhány túlélőművész megmaradt a csapatból, akiket a meleg beköszöntekor, rohanás közepette egyszerűen egy vízkultúrás konténerbe tettem az ültetőedénnyel együtt. Ráadásul mindezt az erdő kellős közepén, nagyjából két lépésre a növényház bejáratától, mert megint győzött az energiatakarékosságom.

Innentől kezdve ezek a kis erőművészek annyi figyelmet sem kaptak, mint az erdő vadnövényei. A kis keltető edénykével együtt dekkoltak egy háromnegyedig földdel töltött zárt konténerben, ami általában színültig van vízzel… kivéve, amikor nem. A nagy melegek ugyanis abból is kiszívják a vizet, mint minden másból, és nemigen jeleskedtem ennek megakadályozásában. Azaz amikor valaki a családból észrevette, hogy kiszáradóban a konténer talaja, löttyintett rájuk egy kis vizet, és újfent magukra lettek hagyva a következő véletlen észlelésig.

Ám ha ez még nem lenne elég, az átmeneti és állandó szárnyas barátaink rájöttek, hogy a konténer sekély vize sokkal biztonságosabb és melegebb, mint a telken található kis madárfürdetők és egyéb tavacskák, ezért ők is odaszoktak. Így a tollas fürdőzők minden alkalommal akaratlanul taposták, tépték és kicincálták a földből a legyökeresedni vágyó hajtásokat. A megpróbáltatásaik akkor tetőztek, amikor a szarkák kifundálták, hogy összeköthetik a kellemeset a hasznossal és heccből nekiálltak randalírozni a zöld levélkék között.

Tehát a képen látható növények az elmúlt években megfagytak, kiszáradtak, megtapostattak és megtépettek, ám soha nem voltak szebbek, mint most. Úgy tűnik, hogy minden atrocitás ellenére egyre szebbek, erősebbek és dúsabbak.

Miért mesélem el mindezt?

Elsősorban azért, hogy bátorítsalak. Bármi is az álmod, nem biztos, hogy a Te esetedben is igaz lesz az a sok szigorú feltétel, amivel ijesztegetnek a jó szándékú rokonok, ismerősök, barátok vagy a net. Ha igazán szeretnéd, próbáld ki! Ha másért nem, a tapasztalat kedvéért.

…és mindezt még véletlenül sem csak a kertészkedésre értem ;)


Még több motivációra vágysz? Akkor kattints!

Író vagy, netán írni szeretnél? Ide kattints útmutatásért!