– Istenem! – sóhajtott nagyot anya, miközben ideges mozdulatokkal lapozta a naptárát. Szeme vadul cikázott a bejegyzéseken, de mivel nem találta, amit keresett, erőteljes mozdulattal csapta össze az apró könyvecskét, és átrohant a gyerekszobába.

Leguggolt az íróasztal lábához hanyagul ledobott iskolatáskához, és kutatni kezdett benne.

– Itt kell lennie! – biztatta magát, aztán elkezdte egyenként átpörgetni az összes könyvet és füzetet, amiket az íróasztalra pakolt.

– Megvan! – kiáltott fel, amikor utolsóként egy vékonyka füzetet emelt ki a táskából. Kinyitotta, és egy elcsukló sóhaj kíséretében visszarohant vele a nappaliba. Felemelte az asztalon hagyott telefonját, késlekedés nélkül tárcsázta a füzetben található számot. Végtelennek tűnt az idő, amíg a hívott számmal létrejött a kapcsolat.

Egy csöngetés után még egy, majd még egy. Anya bal kezével idegesen simította hátra a homlokára lógó tincseit. Lábai önálló életet élve vitték fel-alá a szobában, de ő csak a fülébe hidegen zümmögő csengetéseket számolta. Semmi válasz, csupán az idegesítő csengetés.

Csalódottan szakította meg a hívást. Hirtelen ötlettől vezérelve az ablakhoz sietett. Egy percig idegesen vizsgálta a járókelőket az utcán, majd ismét felemelte a telefont, és fejből tárcsázott.

– Semmi! – szólt bele köszönés nélkül. – Senki nem tudja, hol lehet, és én már nem tudom, kit kéne megkérdezni – csuklott el a hangja, miközben bal tenyerét bizonytalanul a homlokára tapasztotta. – Nincs még valami ötleted?

– Rendben, akkor megvárlak – mondta végül, majd letette a készüléket.

Kirohant a konyhába és töltött magának egy pohár vizet. Visszament a nappaliba, leült a kanapé szélére, és megpróbált nyugalmat erőltetni magára.

Qala még soha nem csinált ilyet. Nem ment el itthonról úgy, hogy ne beszélte volna meg vele. Most miért? Miért jött haza, dobta le a táskáját ki sem nyitva, majd ment el, ki tudja, hova?

Anya minden fantáziáját latba vetve próbált ésszerű magyarázatot keresni, de nem talált. A rettegés hidege lassan átjárta a szívét. Képtelen volt elhessegetni a mindennél agresszívebben támadó gondolatot, hogy Qalával valami történt. De mi? Mi késztethette rá, hogy iskola után hazaérve egyszerűen elmenjen itthonról anélkül, hogy legalább egy darab papírt hagyott volna maga után?

Hirtelen matatást hallott a bejárati ajtó felől. Gondolataiba merülve teljesen elvesztette az időérzékét. Talán Apa már haza is ért, gondolta, ezért ülve maradt. Hallotta a kulcsot, ahogy az ajtó zárját belülről elfordítja, majd egy újabb hangos csörgéssel az előszobapolc kosarában landol a többi kulcs között.

– Ez nem lehet apa! – ugrott fel hirtelen és rohant az előszobába.

– Te meg...? – kérdezte elakadó lélegzettel, ahogy az apró előszobában meglátta a kabátja zsebében matató Qalát. – Hol voltál? – ugrott oda és ölelte meg szinte zokogva a kislányát.

– Levittem a kutyát sétálni – válaszolta Qala tágra nyílt szemekkel. – Azt hittem, tudod – tette hozzá, miközben anya sírása lassan alább hagyott.

Bal kezével megfogta Qala kezét és finoman a szobába húzta:

– Drágám, a kutya a helyén fekszik. Látod? – kérdezte anya immáron megkönnyebbülve, mialatt a szeméből patakzó könnyet törölgette a jobb kezével.

Qala döbbenten meredt a kutyára, aki a helyéről vidám farokcsóválással üdvözölte. Anyára nézett, majd szomorúan felemelte a bal kezében levő pórázt és anya felé nyújtotta:

– De én tényleg a kutyával akartam egyet sétálni!