Elefánt a Porcelánboltban
Hosszú út

HOSSZÚ ÚT

  • Caelan Rhys
  • 2022.10.26 18:25
  • 157

Néhány napfényes óra. Egy villanásnyi világosság, ennyi adatott neki. Alig bújt elő a levelek árnyékából, alig élvezhette a napsugarak melegét, a szellő simogatását, amikor apró kezek leszakították, és magukkal hurcolták az ismeretlenbe.

A lábacskák nem kérdezték, akar-e velük menni, csak vitték, hiába is tiltakozott volna. Így hát minden figyelmét a nyár fényeire és a levegő balzsamos illatára terelte, hiszen nem tudhatta, meddig élvezheti még. Teljes erejével feszítette ki a szirmait, hogy minél többet szívhasson magába a nap melegéből, és utoljára próbált minél messzebbre nyújtózni, hátha még vendégül láthat egy-egy méhecskét.

A világosságból azonban hirtelen sötétség lett, az illatos levegő pedig szárazzá és porossá vált. A hatalmas falak, amik eltakarták a napot, homályosak voltak, és csak néhány falnyílás mögül villant elő fény. Soha nem hitte volna, hogy létezik világosság, amit nem akar megközelíteni, de ez olyan volt. Szinte elvakította, de nem volt sem meleg, sem pedig hívogató, mint a nap táncoló sugarai odakint.

Csupán a gyerekek tiszta lelkű kacagása maradt a régi. Az emlékeztette a külvilág ölelő melegségére. Ha az is semmivé foszlott volna, talán nem tudott volna megálljt parancsolni a félelmének. Az őszinte derű, az angyali hangok vidámsága azonban olyan édes volt, hogy nem gondolt arra, vajon hová is tart.

Az apró lábak váratlanul megtorpantak. Megálltak a homály legmélyén, és a falak szűkös ölelésében hirtelen minden nevetés csendbe fulladt. A pár pillanattal korábban még csilingelő hangok most baljósan súgtak össze a feje felett, ezért szorosan összehúzta a szirmait és figyelt.

A fal lassan, nyikorogva kinyílt, ahogy egy kezecske óvatosan maga előtt tolta. A vékony rés, ami éppen előtte tárult fel, fényt árasztott magából. Épp azt az ijesztő fajtát, amit el akart kerülni. Ahogy a nyílás egyre tágult, érezte, hogy az őt tartó kéz meglódul, és a fény felé viszi.

Mintha ezer jeges darabra szakadt volna szét a nap, úgy világították meg a szoba állott levegőjét a szemközti falon sorakozó gömbök. Az apró kéz az asztal lapjára ejtette. Színes tégelyek koccantak össze, ahogy közéjük esett. Egy pillanatra meglátta magát a fénygömbökkel körülvett tükörben. A narancsszínben pompázó szirmait, az elegánsan ívelt, hatalmas porzóit és az erős, zöld szárát, ami büszkén emelte az ég felé odakint.

Szeretett volna visszamenni. Újra a szabadon úszó felhők felé nyúlni. Táncolni a szellő dalára, ahogy az elfut mellette. Nem tehette. Csak feküdt az asztaltáblán és nézte, ahogy a gyerekek boldog kacajjal újra összesúgnak, majd kirohannak a szobából.

Magára maradt. Érezte a hatalmas gömbökből áradó meleget, és tudta, hogy víz nélkül soha nem lehet majd újra olyan üde, mint azelőtt. Látta az erős fényben, ahogy a porszemcsék lomhán úsznak a levegőben. Mindnyájukat irigyelte. Talán nem olyan szépek, mint ő, de szabadok. Talán nincs céljuk, de legalább nem magányosak, hiszen milliónyian vándorolnak a legapróbb fénycsóvában is.

Teltek az órák, a napok, de senki nem nézett felé. Szomjas volt. Esőről ábrándozott, de közben érezte, ahogy a forró, száraz levegő lassan kiszívja a nedvességet a testéből. Nem értette, miért van itt, ahogy azt sem, miért kell így végződnie mindennek. Tűrt, nem tehetett mást. Próbált visszaemlékezni az égbolt erőt adó sugaraira, de a lámpák hideg fénye elhomályosított minden felbukkanó érzést. Szerette volna felidézni a szabad levegő üdítő aromáját, de a kencék erős szaga vastag felhőként telepedett rá. Ez mind valódi volt és erősebb minden gyenge emléknél, amiről akkor, amikor átélte, azt hitte, örökké tart majd.

Lassan feladta, hogy meglelje az elveszett múltat. A falak kopár sötétsége és a reménytelen várakozás azonban túl gyötrelmes volt, ezért álmodozni kezdett. Lelki szemei előtt hirtelen megnyílt a mennyezet, és újra magához ölelte az életet adó fényár. Érezte, ahogy az áldott sugarak élénkséggel töltik fel minden porcikáját. Aztán elképzelte, hogy a reggeli harmat cirógatja a szirmait. Hallotta a saját sóhaját, mintha egy rémálomból ébredt volna egy új, csillámlóan tiszta reggelre. Az édes gondolatok olyan messze repítették, hogy újra átjárta a nyugalom, amit utoljára születésekor érzett. A béke és a remény erőt adott neki, hogy szembe nézzen a sorsával, ám amikor nyújtózkodni próbált, a tagjai ellenálltak. Szárazra szívta őket a könyörtelenül meleg levegő.

Tudta, hogy nincs sok hátra. A teste már feladta, csupán a gondolatai küzdenek még a legyőzhetetlennel. De meddig? Nem tudta. Talán nem is akarta tudni. Csak azt sajnálta, hogy ilyen egyedül, elhagyatva kell szembenéznie az út végével. Nem így képzelte. Amikor először látta meg az ég kékjét, tudta, hogy nem véletlenül született erre a világra. Ám most, hogy ilyen vészesen fogyott az ideje, minden, ami egykor éltette, értelmét vesztette. A vágy, hogy a jövő majd emlékezzen rá, az álmok, amikért annak idején küzdeni akart, a hév, hogy valami olyat tegyen, amitől az utolsó pillanatait megédesíti a hit, hogy megérte élnie, minden másodperccel egyre homályosabbnak és oktalanabbnak tűnt.

A levegő mozdulatlanságát a halkan feljajduló ajtó kavarta fel, amint egy testes alak belépett rajta. A mozgása lomha volt és imbolygó, a légvétele nehézkes és hangos. Legalább nem lesz egyedül az utolsó perceiben, biztatta magát.

A férfi pillantásra sem méltatta, ahogy a tekintete bágyadtan köszöntötte a képmását a tükörben. Fél kézzel az asztal szélébe kapaszkodva lassan lehajolt, hogy a sarokba tegye a nyikorgó bőrtáskáját. Felnyögve egyenesedett ki, majd újra megakadt a szeme a saját tükörképén. A száraz szirmokon megtörő légáramlás, ami a férfi szuszogását kísérte, gyengéd volt, mintha újra szellő simította volna végig Virágot, de ez öröm helyett csak még több fájdalmat hozott.

A férfi percekig állt, és némán farkasszemet nézett a saját képével, mígnem váratlanul megmozdult. Komótosan az asztalra készített paróka felé nyúlt. Felemelte, a fejére tette, majd mozdulatlanul újra a tükörbe meredt. A paróka két oldalán zabolátlanul meredező narancs színű tincsek Virágot a múltra emlékeztették. Arra, amikor mindenfelé élénk szirmok és levelek üde kavalkádja vette körül. A paróka fehér alapja olyan volt, mint a nyári zivatar habja, mielőtt eggyé válik a földdel. Az aprócska kalap a paróka tetején pedig eszébe juttatta a bimbót, amit egy pillanatnak tűnt maga mögött hagyni, amikor először tárta szét a szirmait a nap felé.

Bohóc mosolyra húzta a száját, ám az sem kedves, sem pedig vicces nem volt. Erőltetett grimasszá torzult, ami csupán néhány másodpercig tartott, mielőtt leolvadt volna Bohóc arcáról. Elgyötörten húzta le a fejéről a parókát, és hangos sóhaj kíséretében roskadt az asztalnál álló székre. A háta meggörbült, a válla leesett, a parókát az ölébe ejtette, és többé nem nézett a tükör felé. A tekintete mozdulatlanul pihent a poros padlón, mintha megszűnt volna a világ a számára. Csupán a légvétele volt erős és kitartó, akár a felajzott szél, ami hiába fut a világ végéig néha meg-megállva, nem talál megnyugvásra.

Virág nem érezte a tomboló légáramlás erejét, de hallotta, ahogy a férfi tüdeje küzd a dermedt, mozdulni képtelen levegővel. Akárcsak a saját gondolatai, amik ki tudja, mióta perelnek, sírnak, alkudoznak és imádkoznak, mégsem képesek semmin változtatni.

Bohóc felemelte a fejét. Vett egy nagy levegőt, majd visszafordult a tükör elé. A fejét feljebb emelte. Igyekezett kihúzni magát, ám a válla makacsul ellenállt. Hangos sóhajtással az asztalon heverő dobozok felé nyúlt. Lassan keresgélt a tégelyek között, és miközben a szeme követte az ujjak mozdulatait, a keze hirtelen megfagyott a levegőben. Meglátta őt. Csak nézte, ahogy ott feküdt összeaszottan, haloványan és porosan, a természet csúfjaként kitekeredve, mozdulatlanul. Virág érdemtelennek érezte, hogy Bohóc figyelemre méltassa most, hogy minden szépsége, üdesége a múlté, de nem bújhatott el.

Mindketten beledermedtek a sűrű levegőbe. Bohóc keze nem mozdult, Virág nem érezte a férfi légvételét sem. Némaság töltötte meg a helyiséget. A szuszogás és a mélyről feltörő hörgés hangja is elpárolgott. Bohóc rezzenéstelen arccal nézte, mint aki megtalálta, amit keresett. Miért éppen őt? Miért most?

Szinte örökkévalóságnak tűnt, mire Bohóc végre megmozdult. Nagyon lassan visszahúzta a kezét a tégelyek közül, és felé nyúlt. Oly gyengéden érintette meg, mint a levelek, amik szelíden egyengették az útját az ég felé, amikor előbújt a földből. A vastag ujjak óvatosan felemelték az asztalról. Újra hetykén viselhette volna a szirmokból álló koronáját, de nem tette. Nem érzett sem büszkeséget, sem pedig örömet. Gyengének, törékenynek, haszontalannak érezte magát, aki már csak a sors kegyetlen humorának köszönheti a jelenlétét.

Ahogy Bohóc keze egyre távolodott az asztallaptól, úgy görbült egyre lejjebb a szája széle. Mire olyan magasságba emelte, hogy Virág tisztán kivehette az arcát, az már nem nézett rá, csak csukott szemmel, mozdulatlanul tartotta. A ráncok egyre mélyültek a homlokán és a szeme körül, a szemöldöke görcsösen összehúzódott, a száját pedig remegve szorította össze.

Virág érezte, ahogy az őt tartó kéz reszketni kezd, majd látta, hogy Bohóc szeme résnyire kinyílik. Egyetlen pillanat volt csupán, ám ennyi is elég volt, hogy egy vékonyka könnycsík jelenjen meg az arcán. A könnycsepp, mint aki megörült a nem várt szabadságnak, sebesen gördült végig Bohóc arcán. Ám minél gyorsabban robogott az asztal felé, Bohóc erős ujjai annál szorosabban tartották Virágot. Ő azonban nem bánta. Már nem érzett fájdalmat.

Bohóc ajkai szétnyíltak, szemhéját még szorosabbra zárta, a ráncok pedig árkokká nőttek a homlokán. Az első könnycseppet újabbak követték, és Virág látta, ahogy Bohóc végül feladja a küzdelmet. Hiszen a bohóc nem sír, de a férfi igen.

Az akadozó lélegzet lassan ütemes sóhajtásokká alakult, végül a sóhajok mögül néma kiáltások törtek elő. A mélyből elemi erővel feltörő bánat végre elsöpörte a láthatatlan bohóc jelmez utolsó darabkáját is. Virág látta, ahogy a szomorúság lassan, légvételről légvételre ad új életet a férfinak, aki talán élete minden percében festéket, parókát és ormótlan cipőt viselt.

Nézte őt, ahogy lassan elnyelik az érzelmei. Minél hevesebben zokogott, ő annál élénkebben hallotta a gyerekek felhőtlen kacagását. Szép volt. Minden pillanatát élvezte. Ám most ugyanilyen szépnek látta a férfi könnyeit. Őszinte volt és felszabadító, csakúgy, mint a nevetés, ami idehozta, és ami talán a most születő új bohóc szájából is valódi lesz ezután.

A fények lassan halványulni kezdtek, a múlt és a jelen hangjai összemosódtak. A levelek gyöngéd súrlódása, a szél súgása, az eső kopogása és a víz csobogása éppúgy egyetlen hanggá forrt össze, akár a gyerekek kacaja és a férfi sírása. A sötétség meleg volt, hívogató. Tele szeretettel, hálával és a bizonyossággal, hogy nem élt hiába.