Itt-ott ijesztget még a tél,
riogat, hogy visszatér.
Ám erdőalja nép
tudja, érzi,
hogy dühödt fenyegetését,
tett már nem tetézi,
hiszen megfáradt, elgyengült.

Így hiába kemény szavak,
fagyos, marcona hangulat,
ő is sejti, sőt
talán tudja is már,
hogy ideje átadnia helyét,
mi a küszöbön vár,
a tavasz csicsergő színpompájának.

Mégsem adja fel harc nélkül,
a havat hívja segítségül,
melengesse az
szemedet s szívedet,
csendesítse el
vágyakozó lelkedet,
mi tavasz után sóvárog szüntelenül.

Ám a hónak sincs ereje már,
rombolja víz és napsugár,
vér nélkül
döfik át itt s amott,
apró bokréták,
hogy színezzék a holnapot,
s te tudd, a tél ideje lejárt.

Végül erejét vesztve
húzza össze magát görnyesztve,
s megalázva,
verve,
mint kinek testét
összetörte keserve,
vonul el csendben, hogy vissza se néz.