Elefánt a Porcelánboltban
A királylány esete a tudós békával

A KIRÁLYLÁNY ESETE A TUDÓS BÉKÁVAL

  • Caelan Rhys
  • 2017.04.30 15:03
  • 2233

– Ezek soha nem fogynak el?! – mérgelődött a béka, miközben sietősen próbált a nyílt vízről a nádas biztonságos sűrűjébe jutni.

– Így ni! – hallatszott a partról egy rekedtes női hang.

– Jujj, ez hideg! – csapta meg a béka fülét a hang ismét, alig egy pillanattal később.

– Újabb remek ok, hogy otthon maradj! – morgott a béka az orra alatt. – Nem lehet igaz, hogy a béka fia nem élhet itt békésen. Ennyi királylányt még nem hordott hátán a Föld! A Kétéltűek Istenére esküszöm, ha meglátok még egyet, emigrálok! Fogom a családot és irány a nagyvilág. Kizárt, hogy legyen még egy hely ezen a nyomorult száguldó kősziklán, ahol ekkora a királylány-sűrűség!

– Szia! – jelent meg hirtelen egy mosolygós női fej a széthajló nád között.

– Meg ne csókolj! – kiáltotta ijedtében a béka, miközben hátrafelé ugorva nekicsapódott egy vízből kiálló sziklának.

– Bronchitis uninterruptuszom van! – zihálta óriásira nyílt pupillákkal. – Naaaaaagyon halálos! Különösen királyi sarjakra! Khh, Khh! – próbált minél fájdalmasabban köhögni.

– Dehogy akarlak megcsókolni! – komolyodott el a királylány. – Azt meghagyom a nővéreimnek.

– Ö, ö, ö... akkor mi járatban erre? – cuppant le a béka a szikláról felbátorodva.

– Gondoltam, megkérdezem, nem láttál-e erre egy hódot. Láttál? – érdeklődött a királylány kedvesen.

– Arra a Castor izére gondolsz, vagy hogy hívják a tudósaitok? – lépett a béka még közelebb.

– Nem tudom, soha nem voltam jó tudományból.

– Tudod, az a nagy fogú, barna bundájú, lapos farkú vízi emlős. – magyarázott türelmesen a béka.

– Igen az! Pont az! – ugrált a királylány örömében. – Tehát láttál olyat?

– Nem. – vágta rá a béka szemrebbenés nélkül. – Ebben a tóban nem élnek hódok.

– Nem igazság! – kiáltott fel nyüszítve a királylány, majd karjait, fejét lógatva, lábait a sekély víz iszapjában csúsztatva kivánszorgott a partra, ahol ledobta magát a földre. Egy percig üres tekintettel meredt maga elé, végül szívszaggató zokogásban tört ki.

– Ne csináld már! – mászott utána a béka, és leült mellé a partra.

– Nem tudom, minek kell neked egy hód, de bármi is az, biztosan találunk rá megoldást. Nos? Minek is neked az a hód?

– Meheg akarom csókolni! – zokogta a királylány vigasztalhatatlanul.

– Fene a gusztusodba! – csúszott ki a béka száján. – A fejemet tettem volna rá, hogy lesz valami smaci a dologban!

– Te ezt nem értheted! – hüppögte a királylány. – Annyira elegem van! Az apámat csak az érdekli, hogy ki lesz az utóda. Az anyám egész nap mást sem csinál, csak vőlegény után kajtat a tizenkét lányának. A nővéreim meg mással sincsenek elfoglalva, csak azzal, hogy valaki elvegye őket.

– Ez utóbbiról van tudomásom. – tette hozzá bánatos képpel a béka. – Már elrabolták az egyik unokatestvéremet, a nagybátyámat és valamelyik perverz még az ükapámat is megcsókolta.

– Akkor megértesz? – mosolygott szomorúan a békára a királylány.

– Hmmm... – morfondírozott a béka. – De hogy jön ide a hód?

– Gondoltam, ha megcsókolok egyet, akkor daliás építésszé válik, aki majd segít felhúzni egy palotát, hogy elköltözhessek otthonról. – lelkesedett a királylány.

– Hát ez nehéz lesz hód nélkül. – dünnyögte a béka, majd mindketten némaságba merültek.

– Darázs? – szólalt meg a béka hosszú percekkel később.

– Oké, értem, nem az eseted. – helyesbített, mihelyt meglátta a királylány összevont szemöldökét.

– Fecske? – ötletelt a béka újabb dermedt perc után.

– Vicceltem! Vicceltem! – visszakozott a királylány haragtól szikrázó tekintetének hatására.

Végül ismét csönd telepedett rájuk. Sűrű és terhes csönd. Mindketten gondolataikba merülve nézték, ahogy a tó belsejéből millió és millió apró hullám halad szabályos libasorban kifelé, hogy utolsó erejével végül a partra vesse magát.

– Mi van a palota vendégházával a túlparton? – kérdezte a béka fojtott hangon.

– Araukária néném lakik benne. – válaszolta a királylány sóhajtva.

– Szereted? – kérdezte a béka.

– Nagyon. – jelent meg egy halvány mosoly a királylány arcán.

– Akkor mi a fenének neked hód? – emelte fel a hangját a béka. – Költözz a nénédhez!

A királylány elgondolkodott egy pillanatra, majd csillogó szemmel, kacagva felpattant.

– Igen! Igen! Igen! – ugrált és pörgött mezítláb a nedves füvön.

Egyszer csak odalépett a békához, a karjaiba kapta, és forró csókot nyomott a feje búbjára. A béka a csóktól azon nyomban fiatal, jóképű tudóssá változott.

– Ezt most muszáj volt?! – csattant fel a béka, ahogy végignézett az új külsején.

– Bocsánat! – esedezett a királylány.

– Megmondanád, hogy megyek így haza?

– Szívből sajnálom! – tördelte a kezét a királylány. – Költözz hozzánk! Az apám mindig szívesen ad szállást ifjú tudósoknak.

– Nem mintha lenne más lehetőségem... – sóhajtott belenyugvón a béka. – Hozz egy üvegedényt, én meg megyek és összeszedem az asszonyt és a srácokat.

És láss csodát, megszületett az akvarisztika.