– Én vagyok! – szólt Bhatz rekedt hangon, amint Berth kikukucskált a résnyire nyitott ajtón. – Csak én... – sóhajtott nagyot, miközben Berth a zárral pepecselt. – Tudom, hogy látni sem akarsz, de kérlek, hallgass meg! – esdekelt Bhatz, miután Berth kinyitotta az ajtót, majd kérdőn nézett rá. – Nem akarlak feltartani... de ezt muszáj elmondanom, akárhogy is döntesz végül!

Berth arcán semmiféle érzelem nem tükröződött. Hideg tekintettel mérte végig a férfit, akit valaha szeretett. A régen hatalommal bíró, erős férfi ott állt előtte rongyosan, összeesve, kétségek között vergődve.

– Könyörgöm, Berth! – kulcsolta imára a kezét Bhatz, látva Berth hűvösségét. – Csak öt perc! Ennyit adj még nekem az életedből! Aztán elmegyek... bár nem tudom, hova, de már nem is számít.

Berth végül lassan elállt az ajtóból, utat nyitva Bhatznak. Bhatz bizonytalan léptekkel ment az előszoba közepéig, ahol megállt. Berth bezárta az ajtót, és karba font kézzel megfordult.

– Köszönöm! – motyogta Bhatz, ahogy ideges mozdulatokkal lefejtette magáról a szakadt kabátot, az átázott sapkát, és a falra szerelt fogas felé nyúlt, hogy felakassza őket. Berth azonban közbelépett. Némán elvette mindkettőt a kezéből, az előszoba másik oldalán álló üres fogasra akasztotta őket, aztán várakozó tekintettel nézett Bhatzra.

Bhatz zavartan forgolódott néhány másodpercig, majd riadtan nézett Berthre.

– Bemehetek? – kérdezte alázatosan, és bizonytalanul a nappali felé mutatott.

Berth továbbra is hallgatott, ám apró biccentése olyan örömöt okozott Bhatznak, mintha a nyakába ugrott volna.

– Köszönöm! – motyogta szinte magában. – Nagyon köszönöm! – szajkózta félszegen, mialatt a nappali garnitúrája felé vette az irányt.

Berth lendületesen megelőzte, és egy szó nélkül leült az egyik fotelbe. Bhatz a kanapéra kuporodott. Épphogy csak a szélére ült, mint aki tudja, hogy bármikor felállíthatják és kitessékelhetik, mégsem érzett mást, csak hálát.

– Én elmentem... – kezdett bele bizonytalanul a mondókájába. – Tudod, oda... khm... abba a házba... – tördelte a kezét lesütött szemmel.

– Tudom, hogy sokáig nógattál, hogy elmenjek, én meg ellenálltam, de megtettem, Berth, megtettem! – fordult teljes felsőtestével Berth felé. – Olyan nehéz volt! Olyan dühös voltam... és hülye! Tudom, Berth, hülye voltam. Előbb kellett volna! De mégis megtettem! – emelte fel a hangját apránként.

– Erre viszont nem számítottam... – komorodott el újra. – Tönkrementem, Berth, mindenem odalett. Emlékszel erre a nadrágra? Te vetted nekem, amikor még ifjú házasok voltunk. Imádtad rajtam, én pedig fürödtem az örömödben. Ugye emlékszel? – próbált mosolyt erőltetni az arcára, miközben kérdőn nézett Berthre.

– Ezt megtartottam. Ehhez ragaszkodtam, de minden más elúszott – fordult ismét magába Bhatz. – Minden a szamáremberé lett... – csuklott el a hangja.

– Te tudtad, Berth, hogy ott az a szamárember? – fordult ismét a még mindig szótlan Berth felé. – Ugye tudtad? De mindegy is... – legyintett Bhatz, mint aki feladta, hogy Berthet bevonja a beszélgetésbe.

– Olyan nyomorultan nézett ki a szerencsétlen – meredt Bhatz maga elé, miközben belekezdett a mesébe. – Amikor belépett a szobába, mintha meghökkent volna, hogy ott talál. Mintha megtántorodott volna a tudattól, hogy nincs egyedül. Hirtelen megragadta az ajtófélfát, és percekig meredt rám, mint aki nem tudja, hogyan tovább.

– Persze én sem értettem, mi folyik, ezért lassan felálltam a fotelből, majd úgy, ahogy voltam, újsággal a kezemben megfordultam – folytatta Bhatz rövid szünet után. – Nem tudom, mi járhatott az ő fejében, de az enyémben üresség volt. Mégis mit gondolhatam volna? Egy ember magasságú, szamárfejű lényről? – tért vissza az élet Bhatz tekintetébe egy pillanatra.

– De nem is ez a fontos... – zuhant vissza a saját történetébe. – Végül hellyel kínáltam. Fogalmam sincs, hogy miért... – merengett a saját szavain. – Ám miután leült, hirtelen kitört belőle a zokogás.

– Ismersz – szólította meg Berthet hirtelen –, nem tudok mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. Viszont ebben a fickóban volt valami...

Bhatz elhallgatott, mintha újra és újra végiggondolta volna a történteket. Végül, mint aki elszánta magát, folytatta:

– Azt mondta, hogy el fogja veszíteni mindenét, mert elveszítette az állását. Elmesélte, hogy többé nem veszik át a mosolyát, hiába volt az övé a legszebb az egész városban – lendült bele egyre jobban a történetbe, miközben felállt, és az asztalt megkerülve indulatosan járkálni kezdett a szobában. – Ennek a szerencsétlennek gyerekei voltak, boldog felesége és hivatása... csupa olyan dolog, ami nekem soha nem volt, és talán már nem is lesz.

– Csupán a pénz és lehetőség hiányzott neki. Lehetőség elmenni egy másik városba, ahol a mosoly még tartja az értékét, és pénz, hogy a családja túlélje, míg talál ilyen várost. Én vállaltam, hogy állom a költségeket, tegyen meg mindent, hogy újra teljes legyen az élete.

– Berth! – állt meg hirtelen a nővel szemben. – Én fizettem valaki mosolyáért! El tudod ezt képzelni?

– Mindenem odaadtam, csak hogy mosolyogni lássam, amikor visszatér a családjához, amikor új életet kezd! Fizettem a mosolyáért, hogy legyen mit eladnia, ha megtalálja azt a várost! Elhiszed? – harsogtak a szavai. – Én! Akitől azért válsz el, mert egy szívtelen munkamániás! Akiről azt állítod, hogy leszoktál mellette a nevetésről, és aki állítólag elvette a fiatalságodat, miközben nem adott mást, csak pénzt! ÉÉN! – töltötte be a szobát a hangja és a taglejtése.

– De mindegy is – legyintett lemondóan. – Én már azelőtt elveszítettem mindent, mielőtt odamentem. Téged, az életünket, a reményt, hogy azt az életet, amit mások irigyelnek, emberibbé varázsolhatjuk ketten. Te és én. Azt, hogy a mi kis megjavított világunkat idővel megoszthatjuk a gyermekeinkkel, akik már soha nem lesznek...

– Köszönöm, hogy időt szántál rám... ránk... vagy... – csuklott el Bhatz hangja, miközben görnyedten, lemondóan elindult az előszoba felé. A szeméből egy könnycsepp futott végig a szájáig. Nem mert Berthre pillantani, annyira szégyellte magát. Tudta, hogy mindez az ő hibája. Tudta, érezte, hogy vezekelnie kell, ezért eszébe sem jutott haragudni Berthre.

Az előszobába érve lassan, elcsigázottan levette a kabátot és a sapkát az állófogasról, majd a karjára terítve megállt egy pillanatra. A lakásban vágni lehetett a csendet, és tudta, hogy ennek is ő az okozója. Szeretett volna elbúcsúzni, de úgy érezte, hogy Berth már rég lezárta a kettőjük kapcsolatát. Nagy sóhajtással az ajtóhoz lépett, és lenyomta a kilincset.

– Azért segíthetnél megtervezni az elkövetkező negyven-ötven évet! Azt hiszem, nem egyedül akarom elszúrni – szólt ki a szobából Berth váratlanul. – És az a gatya... szerintem pont arra vár a mosógép, nem gondolod?