Elefánt a Porcelánboltban
Üzenet a láthatatlan határról

ÜZENET A LÁTHATATLAN HATÁRRÓL

  • Caelan Rhys
  • 2017.07.25 18:07
  • 1311

Kétféle démon létezik. Az egyik két lábon jár, társadalmakba szerveződik és Homo sapiensnek nevezi magát. A másik változatos küllemű, magányos és a Homo sapiens szerint nem létezik.

Én azonban jól ismerem mindkettőt. Már akkor itt voltam, amikor az ember karja tétova mozdulatokkal nyúlt ki a bölcsőjéből, hogy felfedezze a környező világot. Akkor, amikor az ember még nem szégyellte elfogadni a démonok létezését, és nem akart maga is azzá válni. Akkor, amikor az embernek megadatott a lelke elvesztése nélkül hatalmat kapni mindenek felett ahelyett, hogy a lelke feláldozásával magával húzna mindent a pusztulásba.

Szemtanúja voltam, ahogy a démonná vált ember erősebbé és félelmetesebbé vált, mint kisded korának rettegett lényei. Végignéztem, ahogy az ember végül még a tudatából is száműzte a démonokat, hogy e képpen taszítsa őket a nemlétbe.

Végül láttam, ahogy az ember sikerként könyvelte el, hogy a jövő generációi számára a démonok már nem többek üres szavaknál, melyek ősi történetek toprongyos szökevényeiként tengetik napjaikat a nyelvben várva a csodára, hátha újra értelmet nyernek.

Az ember azonban makacs. Bármit, beleértve saját magát is, elpusztít, csak hogy bizonyítsa igazát. Végtelen gőgjében nem vette észre, hogy démonai nem haltak ki, csupán rejtőzködve várják, hogy visszafoglalják az őket megillető helyet a világban. Támadásaik váratlanul és alattomban zajlanak, ahogy az ember időről időre átrajzolja a határokat, egyre nagyobb teret követelve magának és a mohóságának.

Csak úgy szállhatsz szembe egy démonnal, ha elfogadod a létezését. Ezáltal vagy képes meglátni, felismerni és harcolni vele. Nem egyszerű. Tudom.

Így rekedtem két világ között, állandó harcban állva. Az ember nem ismer el, hiszen én is csak egy vagyok az ősi lények közül, a démonok viszont nem fogadnak be, mert éppen tőlük védem az embereket. Tőlük, akiknek csupán a lélek látszata adatott meg. Tőlük, akiknek nincs más célja, mint hogy megőrizzék a magányukat és harcoljanak a létezésükért. Azért a létezésért, ami ha nem állna ostrom alatt évmilliók óta, sem veszélyt, sem konfliktust nem okozna.

Ám az ember teremtette rend utasítások végtelen sora. Minden pillanatban rideg precizitással definiálja a Világegyetem képét. Hasznos és haszontalan. Színes és színtelen. Élő és élettelen. Ami e briliáns rendszerbe nem fér bele, az pusztulásra kárhoztatott.

Miért védem mégis az embert? Mert megvan benne az erő a változásra. Amíg létezik a mag, ami elismeri az ember elbizakodottságát, addig van remény. A remény által én ott leszek a két démon között, hogy védjem mindkettőt. Nem csak a másiktól, de önmagától is.