"Életemben csupán kétszer láttam azt a bőröndöt."* Először a születésem pillanatában. Akkor azt mondták, ez életem végéig velem lesz, hogy ebbe tehessem minden élményemet, mindent, amit magammal vinnék, mindent, amit nem szeretnék hátrahagyni.

És én pontosan ezt tettem. Szorgalmasan gyűjtögettem bele mindazt, ami fontos volt számomra és mindazt, amiről azt gondoltam, hogy valamikor majd fontos lesz. Gondolkodás nélkül, szinte vakon, rutinos mozdulatokkal nyitottam fel a fedelét minden alkalommal, és helyeztem el benne mindent, amit arra méltónak tartottam, miközben tekintetemet egy pillanatra sem vettem le a látóhatárról, hátha megajándékoz egy újabb kinccsel, amit megmenthetnék a holnap számára.

Egy nap azonban arra ébredtem, hogy nem tudok továbbmenni. Akárhogy is erőlködtem, csikorgattam a fogamat, bizonygattam magamnak, hogy muszáj, hiszen az élet ott vár rám csupán néhány lépésre, képtelen voltam rá. Elhagyott minden erőm, minden tehetségem.

Ekkor a pillantásom a bőröndre esett. Nem múltak el felette nyomtalanul az együtt töltött évek, kilométerek. Fénye megkopott, a régen puha, bársonyos tapintású bőr felszíne karcoktól és durva foltoktól volt díszes. Mintha nem is ugyanaz a táska lett volna. Nagy, ormótlan mérete mit sem változott azóta, hogy gyermekként esetlenül bukdácsolni kezdtem vele életem útján. Ahogy én nőttem, úgy nőtt velem. Minden külső változása ellenére ugyanaz maradt: az én személyes élménytáram, amelyet soha nem hagynék magára.

Most azonban döntésre kényszerített. A súlya, a mérete, amellyel kényelmes és biztonságos menedékké vált mindannak, amit szorgosan felhalmoztam, most ellenem fordult. Képtelen voltam kiszabadítani a gravitáció fogságából, hogy továbbra is a lábam mellett suhanhasson arra, amerre utam visz. Mindketten itt ragadtunk.

Ám a fejemben a hang nem hagyott nyugodni.

– Csak egyetlen lépés – duruzsolta szüntelenül, de az izmaim felmondták a szolgálatot.

Unszolása végtelenített szalagként ismétlődött a fejemben, míg a végén nem hallottam mást, csak ezt az egyetlen hangot, amely kitartóan győzködött, hogy mennem kell. Azzal riogatott, hogy itt csak a halál vár rám, ezért muszáj felemelnem a bőröndöt és továbbállnom, mert ami él, az folyvást mozgásban van.

De a bőrönd csak nem mozdult. Sem emelni, sem lökni, sem csúsztatni nem tudtam a rögös, durva úton. Már az sem érdekelt volna, ha a merevítésig koptatom a valaha finom bőr borítását, az sem zavart volna, ha térden csúszva kell továbbtaszítanom, miközben a hosszú úton elkopott nadrágom sem adott védelmet régóta vérben úszó térdeimnek. Akkor is muszáj!

Hiába patakzott szememből a könny, ahogy eredménytelenül erőlködtem, hiába hagyta el torkomat a kétségbeesés néma sikolya, a bőrönd nem mozdult. Ekkor a hang a fejemben monológot váltott. Azt mondta, meghalok.

Izmaim remegtek a kimerültségtől, a horzsolásaim, sebeim lángoltak a fájdalomtól, a könnyem is elapadt. Csupán két nedves folt hűsítette arcomat, amelyek a sírásra emlékeztettek, és lelkem legmélyén úgy éreztem, kész vagyok feladni.

Csak egyszer, még utoljára át akartam nézni mindazt, amit a bőröndbe gyűjtöttem. Mindazokat az emlékeket, tanulságokat és útravalókat, amelyekről valaha úgy éreztem, fontosak.

Utolsó erőfeszítéssel az oldalára döntöttem a táskát. Lassan, óvatosan mellé kucorodtam, majd ujjaim szinte maguktól pattintották fel a zárat. Furcsa volt látnom, hogyan csinálják, hiszen soha nem néztem őket. Csak tették a dolgukat, amit még apró gyermekként megtanultak, s egész életemben gyakoroltak.

Felnyitották a hatalmas fedelet, s én izgatott sóhajjal néztem bele a csordultig telt bőrönd belsejébe. Emlékeztem néhány csodás emlékre, néhány érzésre, amelyet valamikor nagyon régen, alaposan becsomagolva tettem bele, s már a gondolat is, hogy viszont láthatom őket, boldogsággal töltött el. Legnagyobb megdöbbenésemre a bőröndben nem találtam mást, csak festett téglákat. Hatalmas, töredezett szélű téglák töltötték ki a táska terjedelmes belsejét minden irányban, amelyekre csupán egy-egy szó, egy-egy betű vagy néhány miszlikbe szabdalt fénykép felismerhetetlen darabja tapadt.

Megpróbáltam kiemelni egyet, de túl nehéznek bizonyult. Ha azt az egyetlen egy téglát nem voltam képes megmozdítani, mit fogok kezdeni egy egész bőröndnyivel? Mit jelentenek a kép töredékek? Mik ezek a szavak? Már nem emlékeztem rájuk, s arra sem, hogy mikor kerültek a bőröndbe.

Az idő haladt, s egyre inkább úgy éreztem, sietnem kell. Egyik téglát a másik után próbáltam megmozdítani, hogy megkeressem azokat a drága emlékeket, amelyekre emlékeztem, de a téglák nem mozdultak. Tudtam, hogy valahogy ki kell szednem őket, ha újra akarom látni a kincseimet, de képtelen voltam rá.

– Ez nem igazságos! – üvöltöttem bele a körülöttem gomolygó sötétségbe, de a hangom ereje elhalt, ahogy elhagyta a számat. Csak én hallottam vissza újra és újra a saját szavaimat belülről, miközben dühösen nekiálltam letépkedni a fénykép- és papírdarabkákat a téglákról. Ahogy a kezembe vettem őket, további darabokra téptem mindet, majd amennyire ülve tudtam, minél messzebbre hajítottam őket a bőröndtől.

Ahogy a papírkonfetti földet ért a bőröndön kívül, a hozzá tartozó téglák elporladtak a táska belsejében. Odanyúltam és belefúrtam az ezer sebből vérző ujjaimat a téglavörös morzsába. Ahogy a sebek a durva téglapor szemcséivel találkoztak, éles fájdalom cikázott végig a karomon egészen a nyakamig. Nem érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy képes vagyok-e a téglaport a tenyerembe venni, aztán apránként kilapátolni a bőröndből.

– Muszáj! – ziháltam, miközben sorban téptem le a téglák címkéit, és próbáltam a kezemmel minél több téglaport kiszedni a bőröndből.

– Itt kell lennie! – suttogtam, amikor már úgy tűnt, alig maradt néhány tégla, ám minden egyes téglasor eltűnésével a bőrönd egyre kisebb lett, így a benne maradt téglák továbbra is teljesen kitöltötték.

Mire minden tégla porrá vált, és néhány marék téglapor maradt csak a táska alján, hirtelen megcsillant valami a vöröses törmelék között. A szívem hatalmasat dobbant, ahogy az ezüstös fény felé nyúltam, bár nem tudtam, mi lehet az. A téglamorzsákból előtűnő forma, szín semmire nem emlékeztetett, amit valaha is a táskába tettem, ennek ellenére tovább folytattam a munkát.

Lassanként megtisztítottam a bőrönd alját a maradék téglaportól is, és meghökkenve láttam, hogy a csillogást egy apró, lapos ezüst dobozka okozza. Kezembe vettem, megfordítottam, de a külseje mindenhol dísztelen volt, ám csodálatosan ragyogott, ahogy a fejem felett oszlani kezdtek a felhők.

– Mi lehet ez? – kérdeztem magamtól, miközben feszülten kutattam az emlékeim között, de hasztalanul. Akármennyire erőlködtem, képtelen voltam felidézni, hogy bármikor is láttam volna ezt a dobozkát, ezért kíváncsian nyitottam fel az apró fedelét.

„Most már tovább indulhatsz!” – fogadott egy díszes gravírozás a dobozka fedelének belső oldalán, miközben éreztem, ahogy lassan visszatér belém az élet. A szívem hangos dörömbölése lassan lágy duruzsolássá csillapodott, miközben az izmaim feszültsége is alább hagyott.

Visszazártam az apró ezüst dobozkát, majd végignéztem mindazon, ami a bőröndben maradt. A számtalan csodás képen, a teljes mondatokon és emlékeken, amelyek reménnyel, szeretettel töltötték meg az elmémet. Akkor és ott értettem meg, hogy csak az számít, amit a ma ad. Akkor fedeztem fel életemben először, amit előtte senki sem árult el: a jövőre nem tudok emlékeket gyűjteni, és a múltból is csak arra van szükségem, ami épít. Csak így lehetséges tovább gyűjtögetni mindazt, ami fontos, csak így tarthatjuk meg egy életen át azon képességünket, hogy befogadjuk mindazt, ami továbblendít.

Becsuktam hát a bőröndöt, amely ismét olyan kicsi volt, mint gyermekkoromban, és azzal a boldog, szárnyakat adó érzéssel mentem tovább, hogy csak a számomra legfontosabbak vannak benne.

*Idézet a Bőrönd titka c. írásomból.