Csak egyedül akart lenni, semmi más nem járt a fejében. Sem azok, akik aggódnának, ha tudnák, hogy hol van, sem a tény, hogy egy megáradt folyó közepén szárazon maradt zsebkendőnyi földdarabon álló roskatag épületbe menekült.

Csupán egyetlen vágy zakatolt az agyában, immár elfojthatatlanul. A vágy, hogy végre egyedül lehessen az életével, a gondjaival, az álmaival. A vágy, hogy ne lásson több embert maga körül, a vágy, hogy kiszakadhasson az elkerülhetetlen játszmákból és végre csupán önmagának kelljen elszámolnia a gondolataival.

A düledező faház emberemlékezet óta lakatlan volt, így bár meséi bevonultak a helyi szájhagyományba, abban biztos lehetett, hogy itt senki se fogja keresni. Biztos, ami biztos, azért behúzta az épületbe az apró kajakot, amivel érkezett, majd leült mellé a nyirkos földpadlóra. Tekintete fáradtan kúszott végig a hiányos deszkafalak mentén, végül kimerülve dőlt neki a falnak.

Becsukta a szemét és egy hangot keresett. Egy hangot, ami nem túl mély és nem túl magas. Ami nem túl halk és nem túl hangos. Ami nem ismétlődik mérnöki pontossággal, mégis jól érezhető a mintázata. Mint a víz hangja. Megnyugtatóan kiszámítható, de nem ég bele az emlékeibe.

Érezte, ahogy lassan oldódik a görcs a torkában, és látta, ahogy a csukott szemhéja mögött villongó harsány színű villámok egyre elmosódottabbá válnak, végül beleolvadnak a meleg feketeségbe.

– Ne is zavartassa magát, fiam! Én szinte már itt sem vagyok – rántotta vissza egy érdes férfihang Roald tudatát a görcsök világába.

Gondolkodás nélkül felpattant és zihálva a falhoz simult. Itt még soha nem találkozott senkivel, így most sem számított látogatóra.

Az öregember azonban szemrebbenés nélkül sétált végig a helyiségen. Jobb kezében díszes fém gyertyatartóból világított egy lomha mozgású lángocska, bal kezében pedig néhány ágdarabot szorongatott.

Ahogy az idős ember lassanként távolodott az ajtótól, Roald úgy próbált meg a falhoz tapadva közeledni hozzá.

– Nem kell ám félnie! – motyogta az öreg meleg hangon. – Itt senki nem bántja – mondta hátra sem nézve, csak lassan, öregesen totyogva a szoba belseje felé.

Roald azonban semmit sem akart kevésbé, mint beszélgetni, vagy akár szavakat hallgatni, ezért az ajtóhoz érve egyszerűen kirohant rajta. Kiérve hörgésszerű hangot hallatva hajolt előre, miközben egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Néhány másodpercig a térdét fogva próbált erőt gyűjteni, majd kiegyenesedett, becsukta a szemét, bal kezét a hasára tette, és a beszűkült légutait erőszakolva próbált mélyeket lélegezni.

– Nyugalom, fiam! – jelent meg mellette az öreg. – Itt nem láthatja meg senki. Itt biztonságban van.

Roald kinyitotta a szemét, és követte az öreg mozgását. A bejárattal szemben álló fához ment, a töve alól szedett néhány vastagabb gallyat, majd megfordult és visszaindult a ház felé. Roald ismét ott állt egyedül egy köpésnyi földdarabon. Valahogy más volt a hely, mint amikor megérkezett. Mintha rejtélyes tűz emésztette volna a fa koronáját, és az átterjedt volna az égre, ami lángolása közben felfedte lebernyegeit.

Zavartan tekintett körbe, hogy keressen valamit a láthatáron, ami emlékezteti a valóságra, de nem volt semmi. A roskatag viskó még mindig ugyanolyan volt, de a bejárat felőli oldalán táncolt a fát támadó tűz fénye, így kevés megnyugvást adott. Elindult vissza a házba.

Odabent szerényen, de lakályosan berendezett szobát talált. A falak, amelyek kintről korhadtnak, sőt helyenként hiányosnak tűntek, belülről egyáltalán nem látszottak annak. A kívülről látott kitört ablakok belülről nézve épen és tisztán tükrözték vissza az ügyesen elhelyezett gyertyák fényét.

Roald megállt a szoba közepén heverő kajakja mellett, és lassan lehajolt, hogy hangtalanul felemelje és eliszkoljon.

– Csak egy kis tea – szólalt meg az öreg a helység végében álló sparhelt mellől –, ennyi kell az embernek ilyen nyirkos időben, hogy újra melegség járja át. Nem gondolja? – szegezte neki a kérdést az öreg anélkül, hogy megfordult volna.

Roald a kérdés hallatán hirtelen felegyenesedett. Tekintete megakadt az asztalon, ahova az öreg két hatalmas teásbögrét készített.

– Valahol talán még akad egy kis finom, édes keksz is... – totyogott át az öreg az egyik szekrényhez.

– Á, igen! – mondta felderülve, miközben visszacsukta a szekrény ajtaját kezében egy fémdobozzal. – Még van néhány. Épp jól fog esni egy ilyen különleges napon! Nemdebár?

Roald ismét körülnézett, de még mindig nem volt rajta kívül más, akit megszólíthatott a kérdés.

– Ez egy nyugalmas kis sziget – magyarázott az öreg, míg apró léptekkel odavitte a kekszet az asztalhoz. – Mindig is szerettem itt lakni.

– Igaz, jó régen volt az már – mondta, miközben odalépett az asztal mellett álló tálalószekrényhez, és kivett egy egyszerű, de tiszta üvegtálat és odavitte az asztalhoz. – Talán csak én maradtam az egyetlen, aki emlékszik azokra az időkre.

– Pedig lenne mire emlékezni! – emelte fel kissé a hangját, mialatt gusztusosan elhelyezte a kekszeket a tálon. – Jóra is, rosszra is.

– Azonban Önnek, fiam, nem kell aggódnia! – csoszogott vissza a sparhelthez, egy ronggyal megfogta a teáskanna fülét, aztán visszatipegett az asztalhoz.

– Itt nem találja meg senki – töltötte tele a bögréket az illatos teával, és Roald felé indult a kannával. Megkerülte Roald kajakját, majd megállt előtte.

– Kiöblítené ezt odakint? – nézett mélyen Roald szemébe, miközben felé nyújtotta az üres kannát. – Nem szeretném, ha beleszáradna a teafű.

Roald szélesre tágult pupillákkal nézett vissza az öregre, miközben automatikusan nyúlt, hogy elvegye tőle a teáskannát. Az öreg seszínű pupillái és szűk szembogara mintha a lelke mélyére hatoltak volna. Hiába próbált védekezni, mégsem bírta kiszakítani magát e tekintet fogságából. Szinte óráknak tűntek a másodpercek, míg az öreg végre megfordult, és újra megkerülve a kajakot visszaindult az asztalhoz.

Minden tagjában reszketve indult ki a házból. Odakint megállt és leguggolt. Letette a teáskannát a földre, az arcát a tenyerébe temette. Lélegezni próbált, de a levegő nehéz volt és párás. Úgy érezte, mintha vizet szívna a tüdejébe levegő helyett. Bármilyen mélyen is próbált lélegezni, a tüdeje, a szíve és az agya még több levegőt követelt. Végül mozgásra kényszerítve a tagjait, kezébe vette a teáskannát, felállt, és imbolyogva elindult a víz felé.

Ott letette újból a kannát, leguggolt, és a tenyerébe vett hideg vízzel arcon fröcskölte magát. Egyszer, kétszer, sokszor, hogy a végén már nem is számolta. A hideg víz lemosta a forróságot az arcáról, és segített ismét fókuszt találni. A víz. Erőteljes, békés és egyenletesen siklik, lágy örvénnyel kerülgetve az akadályokat.

Végül kiöblítette a kannát, és visszaindult a házba. Belépve azonban nem látta az öreget. A sparheltben égő tűz melegét a romos viskó beszakadt falain és kitört ablakain keresztül nyomuló hideg, nyirkos levegő váltotta fel. Csupán az asztal, az asztalon álló fényt adó gyertya és egy bögre gőzölgő tea maradt mindabból, amit bent hagyott. És egy lángoló felirat a falon:

„Valóban ezt akarja?”