Elefánt a Porcelánboltban
Az utolsó vacsora

AZ UTOLSÓ VACSORA

  • Caelan Rhys
  • 2018.03.06 21:13
  • 236

– Annyira más a világ nélküled! – sóhajtott Trysh, miközben kezébe vette a könyvespolc szélén pihenő képek egyikét.

Jobb keze tétován haladt, ahogy érzékenyen végigsimította a jobb oldalon felhőtlenül mosolygó alak arcát. Lehunyta a szemét és próbált visszaemlékezni, milyen is volt megérinteni a vékony, sérülékeny, selymes bőrt, a hosszú, nehézségekkel teli élettől megfakult, vékony szálú hajkoronát, és a becsületben, méltóságban megöregedett vonásokat.

Megígérte magának, hogy erős lesz, de a képet nézve érezte, hogy a visszafojtott érzések elszabadult terhei megtelítik a szeme körüli árkokat. Mire visszatette a képet, egy rakoncátlan könnycsepp feltartóztathatatlanul tört ki bánattól fénylő szemeinek zugából.

Remegő kézzel morzsolta szét a többi fényes apró gyöngyöt a szempillái tövében, majd a szoba másik oldalán várakozó ágyhoz sietett. Bizonytalan mozdulattal nyúlt az ágy közepén hanyagul fekvő csontkeretes szemüvegért, lassan felemelte, rálehelt, és a zsebéből előhúzott tiszta fehér textilzsebkendővel tisztára törölte a lencséket. Alaposan megvizsgálta őket, hogy valóban tiszták lettek-e, végül gyakorlott mozdulatokkal hajlította be a szárait és tette vissza az éjjeli szekrényen várakozó bőr tokba.

Mielőtt azonban becsukta volna a tokot, szomorú tekintettel nézett farkasszemet a vastag függönyök közötti nyíláson kéretlenül befurakodott fáradt fénycsóvától felcsillanó üvegekkel. Úgy érezte, kérdőn néznek rá, de tudta, hogy nincs válasza a számukra. Végül egy mélyről jövő sóhaj kíséretében nagyon lassan lezárta a tok fedelét.

Közben megakadt a szeme a tok fedelén lévő tintafolton. Emlékezett a keletkezése pillanatára, és arra is, hogy milyen haragot váltott ki kicsi gyermekként a hasonló tetteivel. Tisztán látta maga előtt a percet, amikor a tette kiderült. Újra érezte a felé irányuló indulatot és az elkövetkező percek és órák okozta gyomorszorító félelmet. A magánytól, ami büntetésként rá vár és az érzéstől, hogy elhagyható.

– Akárcsak most... – suttogta maga elé, de a fal mellett álló hatalmas óra hangos gongütése hirtelen megakasztotta a gondolatait.

Izmai úgy rándultak össze az óra hangjára, hogy agya szinte fizikai ütésként élte meg a levegő hullámainak változását.

– Mennem kell... – motyogta végül, miután sikerült összeszednie a gondolatait, aztán hirtelen sarkon fordult és lendületes léptekkel átment a szomszédos nappaliba.

Keze fürge mozdulatokkal tüntette el a középen álló asztalon elterülő csendéletet. Eltette a rendetlenül szanaszét hagyott újságot, majd fájdalmasan lassú mozdulattal emelte fel az ott található nehéz kerettel támogatott képet. Szinte mágnesként kötötte magához a tekintetét. Magába akarta szívni az ott megörökített boldog pillanatot, ám mivel sietnie kellett, ezért csak egy lágy csókot lehelt a képről mosolygó édesanyjára, és óvatosan félretette az útból. Az asztal közepén álló hatalmas kristályvázát a benne pompázó hatalmas csokor színes virágözönnel együtt a lába mellé tette a padlóra.

Levette az asztalról a szabaddá vált csipketerítőt, és útban az egyik falnál álló komód felé gondosan összehajtotta. Egyetlen nesz nélkül kihúzta a legfelső fiókot, a jobb felébe helyezte a csipketerítőt, míg a bal feléből egy hatalmas, hófehér abroszt vett elő. Az asztalra terítette, kisimította, aztán a bal oldalára rakta a vázát a virágokkal. Megfogta a képet, és a váza lábához állította. Egy mosoly suhant át az arcán:

– Mintha ismét a tengerparton lennénk a színes fák alatt, ugye? – suttogta a kép felé. Kivett egy kisebb virágot a vázából, letörte a száráról és a kép mellé fektette. Azonban az óra hangos kattogása a hálószobából ismét kizökkentette, ezért hirtelen megfordult és a konyhába sietett.

Ott elővett a hatalmas táskából egy lezárt edényt, aztán még egyet, és még néhány kisebbet. Tálcát, tányért és evőeszközöket készített elő, majd egyik edényt a másik után kinyitva tálalt meg a tálcára tett tányérra. Próbált mindent tökéletesen elhelyezni rajta, és egy újabb műanyag edényből kivett ehető díszekkel varázsolta még festőibbé a képet.

Végül elegáns ételtakaró búrát vett elő, letakarta vele az ételt, és bevitte a nappaliban megterített asztalra. Nagy gonddal helyezte el az evőeszközöket, aztán újra kiszaladt a konyhába, hogy behozza a limonádét és a vékony falú üvegpoharat. Amikor mindent tökéletesnek talált, ismét hátrálni kezdett a konyha irányába.

Ahogy elérte az ajtót, nesztelenül becsukta maga mögött, majd hallgatózni kezdett. Belülről halk motoszkálás hallatszott. Megérkezett. Hallotta, ahogy az öreg léptek csoszogva, nehézkesen megközelítik az asztalt, aztán halk nyöszörgéssel leül a székre. Még néhány apró nesz, ahogy a kezébe vette az evőeszközt, és minden elcsendesedett.

– Remélem, egyszer majd újra a lányod lehetek! – sóhajtotta Trysh az ajtó mögött, miután hallotta, ahogy a pohár alja a tálcára érkezik. Tudta, hogy itt már nincs keresnivalója.