– Annyira más a világ nélküled! – sóhajtott Trysh, miközben kezébe vette a könyvespolc szélén pihenő képek egyikét. Jobb keze tétován haladt, ahogy érzékenyen végigsimította a jobb oldalon felhőtlenül mosolygó alak arcát. Lehunyta a szemét és próbált visszaemlékezni, milyen is volt megérinteni a vékony, sérülékeny, selymes bőrt, a hosszú, nehézségekkel teli élettől megfakult, vékony szálú hajkoronát, és a becsületben, méltóságban megöregedett vonásokat.

Megígérte magának, hogy erős lesz, de a képet nézve érezte, hogy a visszafojtott érzések elszabadult terhei megtelítik a szeme körüli árkokat. Mire visszatette a képet, egy rakoncátlan könnycsepp feltartóztathatatlanul tört ki bánattól fénylő szemének zugából.

Remegő kézzel morzsolta szét a többi fényes apró gyöngyöt a szempillái tövében, majd a szoba másik oldalán várakozó ágyhoz sietett. Bizonytalan mozdulattal nyúlt az ágy közepén hanyagul fekvő csontkeretes szemüvegért, lassan felemelte, rálehelt, és a zsebéből előhúzott tiszta, fehér textilzsebkendővel tisztára törölte a lencséket. Alaposan megvizsgálta őket, hogy valóban tiszták lettek-e, végül behajlította a szárait és visszatette az éjjeli szekrényen várakozó bőr tokba.

Ahogy becsukta, a szeme megakadt a tok fedelén lévő tintafolton. Emlékezett a keletkezése pillanatára, és arra is, hogy milyen haragot váltott ki kicsi gyermekként a hasonló tetteivel. Tisztán látta maga előtt a percet, amikor az anyja rájött. Újra érezte a felé irányuló indulatot és az elkövetkező percek és órák okozta gyomorszorító félelmét a magánytól, ami büntetésként várt rá, és az érzéstől, hogy elhagyható.

– Akárcsak most... – suttogta maga elé, de a fal mellett álló hatalmas óra hangos gongütése gátat vetett a gondolatainak.

Izmai úgy rándultak össze az óra hangjára, hogy agya fizikai ütésként élte meg a levegő hullámainak változását.

– Mennem kell... – motyogta végül, miután sikerült összeszednie a gondolatait, aztán lendületes léptekkel átment a nappaliba.

Fürge mozdulatokkal tüntette el a középen álló asztalon fekvő csendéletet. Eltette a rendetlenül szanaszét hagyott újságot, majd fájdalmasan lassú mozdulattal emelte fel a nehéz keretbe foglalt képet, amely mágnesként kötötte magához a tekintetét. Magába akarta szívni a megörökített boldog pillanatot, ám mivel sietnie kellett, ezért csak egy lágy csókot lehelt a képről mosolygó édesanyjára, és óvatosan félretette az útból. Az asztal közepén álló hatalmas kristályvázát a benne pompázó színes virágözönnel együtt a lába mellé tette a padlóra.

Levette az asztalról a szabaddá vált csipketerítőt, és útban az egyik közeli komód felé gondosan összehajtotta. Egyetlen nesz nélkül húzta ki a legfelső fiókot, a jobb felébe helyezte a csipketerítőt, míg a bal feléből egy hatalmas, hófehér abroszt vett elő. Az asztalra terítette, kisimította, aztán a bal oldalára rakta a vázát a virágokkal. Megfogta a képet, és a váza lábához állította. Egy mosoly suhant át az arcán.

– Mintha ismét a tengerparton lennénk a színes fák alatt, ugye? – suttogta a kép felé. Kivett egy kisebb virágot a vázából, letörte a száráról és a kép mellé fektette. Azonban a hálószobai óra hangos kattogása ismét visszazökkentette emlékeiből a valóságba, ezért az asztaltól a konyhába sietett.

Ott elővett a hatalmas táskából egy lezárt edényt, aztán még egyet, és még néhány kisebbet. Tálcát, tányért és evőeszközöket készített elő, majd egyik edényt a másik után kinyitva tálalt meg a tálcára tett tányérra. Próbált mindent tökéletesen elhelyezni rajta, és egy újabb műanyag edényből kivett ehető díszekkel varázsolta még festőibbé az összhatást.

Végül elegáns ételfedő búrát vett elő, letakarta vele az ételt, és bevitte a nappaliban megterített asztalra. Nagy gonddal helyezte el az evőeszközöket, aztán újra kiszaladt a konyhába, hogy behozza a limonádét és a vékony falú üvegpoharat. Amikor mindent tökéletesnek talált, ismét elindult kifelé a szobából.

Nesztelenül becsukta maga mögött az ajtót, majd hallgatózni kezdett. Belülről halk motoszkálás hallatszott. Megérkezett. Hallotta, ahogy az öreg lábak csoszogva, nehézkesen megközelítik az asztalt, aztán halk nyöszörgéssel leülnek a székre. Még néhány apró nesz, ahogy a kezébe vette az evőeszközt, majd minden elcsendesedett.

– Remélem, egyszer majd újra a lányod lehetek! – sóhajtotta Trysh az ajtó mögött, miután hallotta, ahogy a pohár alja a tálcához koccan. Tudta, hogy itt már nincs keresnivalója.