#mese #Soha Világ 1 #Soha Világ meséi
Miallt a felkelő nap a folyóparton találta, mint minden reggel az elmúlt években. Szerette a hajnalokat. Ahogy a folyópart nyughatatlan levegője hűsen az arcába csapott, úgy érezte, mintha Moude keltegetné puha simítással a túlvilágról.
Ősszel láttam először. Éppen az aprócska üvegkalitkámmal szemben állt, mintha várt volna valakit. Mozdulatlanul, akár egy szobor, választotta szét a minden irányból feléje hömpölygő embertömeget.
#mese #Soha Világ 1 #Soha Világ meséi
– Én vagyok! – szólt Bhatz rekedt hangon, amint Berth kikukucskált a résnyire nyitott ajtón. – Csak én... – sóhajtott nagyot, miközben Berth a zárral pepecselt.
#mese #Soha Világ 1 #Soha Világ meséi
Akkor és utána sokáig úgy véltem, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neki. Gyötört a gondolat, hogy cserben hagyott, megcsalt, átvert. Pedig csak magunkra hagyott minket. Édesanyámat és engem.
Dant jóleső fáradsággal a tagjaiban huppant le a háza előtti lépcsőre. Lassú, kimért mozdulatokkal kavarta a kezében tartott maroknyi fatálban gőzölgő, zöldségdarabokkal tarkított kását.
#mese #Soha Világ 1 #Soha Világ meséi
Soha nem felejtem el azt a napot. Az álom, mely akkor született, nem engedi. Azóta is hallom a falakat megrázó dörrenések hangját, amelyek mintha csak a föld mélyéből törtek volna felszínre, hogy figyelmeztessék a halandókat a Pokol létezésére.
– Nem jössz enni? – kérdezte Volli, miközben kinyújtott lábbal nagyot nyújtózott. – Én kezdek borzasztóan éhes lenni.
Ne! NE akard megmondani, hogy mit gondoljak! Ne akard megmondani, hogy merre menjek és mire használjam az eszközeimet!
#mese #Soha Világ 1 #Soha Világ meséi
– Miért nem bírja lehajtani a vécéülőkét? – hallotta a morgolódást a fürdőszobából, de már oda sem fordította a fejét.
Az ő ideje lejárt. Minden, amiért élt, elmúlt, elenyészett vagy egyszerűen megváltozott. Sokáig küzdött ellene, de végül elfogyott minden ereje. Vágya, hogy újra minden a régi legyen, annyira elgyengült, hogy mára szinte az emlékei is kivetették maguk közül.
Éles sikolyra ébredtem. Mire kinyitottam a szemem, az ereje átjárta minden porcikámat. Felültem. Vártam, hátha újra felharsan, és akkor talán megbizonyosodom róla, hogy nem álmodtam.
Még soha nem érezte magát olyan magányosnak, mint akkor. Hiába volt egy zsúfolt város kellős közepén, őt senki sem látta, senki sem hallotta.
Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.