Elefánt a Porcelánboltban
Aedryl halála

AEDRYL HALÁLA

  • Caelan Rhys
  • 2017.09.05 05:30
  • 883

Az ő ideje lejárt. Minden, amiért élt, elmúlt, elenyészett vagy egyszerűen megváltozott. Sokáig küzdött ellene, de végül elfogyott minden ereje. Vágya, hogy újra minden a régi legyen, annyira elgyengült, hogy mára szinte az emlékei is kivetették maguk közül.

Az álom, hogy van még remény, áttetsző délibábként próbálta elhitetni magáról, hogy él, létezik, de maga is érezte, hogy ez már túl kevés. Halvány színein egyre erősebben ütött át a füst és a sötétség, ahogy a nappal lassan éjszakába fordult.

Még a felhők sem voltak kegyesek hozzá. Paravánként vették körül a fogyó Holdat, hogy fényének ereje se ébresszen új reményt a lelkében.

Mint vihar előtti csend, úgy takarta be az éj leple a tájat. Lágyan, puhán, mintha minden a maga útját járná annak rendje és módja szerint. Csak ő tudta, ő érezte, ahogy a sötét mindent elborít, bekebelez. Egész testében érezte a nyomást, ahogy a sötét alaktalan kígyóként fojtogatta. Ő volt egyedül az, aki alatt, mintha a föld remegett volna meg, roskadtak össze a valaha duzzadó izmokkal felvértezett lábak.

Nyakának büszke tartása lassanként behódolt a sötétség erejének, ahogy feje egyre közelebb került a hideg bazalthoz. Izmaiból az élet a szívébe költözött, esélyt adva a reménynek. Torkának izmai utolsó segélykiáltásként lángot okádtak volna az égig, ám a feje nem volt képes felemelkedni és a szája nem nyílt ki. Így a tűz, amely a fájdalmat született elégetni, végigömlött a szájában és kifolyt az orrnyílásain. Lefolyt a tüdejébe és átégette magát a belein is.

Már csak a szíve dobogott. Lassan és kimérten, mintha az élet szeretetének heve éghetetlenné edzette volna. A halál tüze azonban lépésről lépésre olvasztott cseppfolyóssá mindent, amit a szív volt hivatott életben tartani.

Végül nem látszott már, csak egy páncélhoz hasonlatos bőr, amely feketére égve is izzott, miközben elrejtette a szív küzdelmét az életben maradás reményéért.

Nem telt sok időbe, hogy a csontokat, amik még reményt hozhattak a szívnek, elérte az olvadt láng ereje. A forróságától azonban úgy folytak szét, mint a melasz, csupán egy kiüresedett, szenes porhüvelyt hagyva maguk után.

Ahogy a feketére égett bőrtől búcsút vettek a csontok, úgy roskadt magába a valaha oly büszke páncél.

Nem maradt belőle más, csupán a felismerhetetlenné összekuporodott test, amelynek külsején még fel-fel izzott a tűz, mire a szíve végleg feladta. Az utolsó dobbanás görcsbe rántotta a massza közepén, végleg visszaverve a pusztító tűz erejét.

Az olvadt maradványok lassan hűlni kezdtek, és magukba zárták a megbékélt szívet, aminek így többé már nem árthatott semmi.

Aedryl, az utolsó sárkány távozott. Magával vitte mindazt, amit a korszak, mely éltette, képviselt: az erőt, a szenvedélyt, a hűséget és a lovagiasságot.