Elefánt a Porcelánboltban
Tojásarcok

TOJÁSARCOK

  • Caelan Rhys
  • 2017.12.25 20:07
  • 834

– Drágám, megjöttem! – lépett be Pito az ajtón. A táskája fáradtan szusszant a lába mellett, kabátja a fogasra került. Kényelmes mozdulatokkal letekerte a nyakából a sálat, lehúzta fejéről a kötött sapkáját, és a megszokott módon a kabátja ujjába tűrte mindkettőt.

– Hahó! Van itt valaki? – kérdezte végül, mert nem tudta, merre induljon a lakásban. Jobbra volt a nappali, balra a konyha bejárata, és mindkettőből fény szűrődött ki az előszobába.

– Persze! Itt vagyok a konyhában! – felelt késlekedés nélkül egy kislányos hang.

Pito felkapta a földön türelmesen várakozó táskáját, és elindult a hang irányába.

– Ó, annyira örülök, hogy már itthon vagy! – ugrott a nyakába Polli a konyhaajtóban. – Hogyhogy ilyen korán jöttél? Későbbre vártalak.

– Azt látom – forgatta a szemét Pito zavartan, mialatt próbálta óvatosan lefejteni magáról Polli szorosan ölelő karjait. – Elmenjek? Látom, nagy munkában vagy.

– Jaj, ne legyél már ilyen undok! Csak egy kis meglepetés készül – válaszolta Polli kuncogva.

– Hát, azt hiszem, az így is sikerült – kerekedett ki Pito szeme, ahogy Pollit a saját lábára állítva végignézett a konyhán. – Mit keres itt ez a rengeteg tojás?

– Hááát... – dadogott Polli –, …nem is olyan sok. Csak ezerötszázhatvanhét darab. Szerinted sok?

– Attól függ – mondta Pito, és nyelt egy nagyot. – Mi a terved velük? – kérdezte kiszáradt torokkal.

– Gyere! – ragadta meg Polli Pito kezét válasz nélkül, majd a konyhaasztalhoz húzta. – Ha már itt vagy, igazán segíthetnél!

– Mégis miben? – nézett csodálkozva Pito Pollira.

– Ülj le! – mondta Polli, miközben kihúzott egy széket a konyhaasztal alól. Pito csendben szót fogadott, és változatlanul merev tekintettel nézte, ahogy Polli nyüzsög az asztal körül. – Tessék, egy filc – szólalt meg végül Polli. – Az a cél, hogy minél többféle arcot rajzoljunk a tojásokra. Nem baj, ha valamelyikből több van, de ne legyen mind egyforma.

– De minek? – kérdezte Pito állhatatosan. Nehéz napja volt és nem igazán fűtötte a vágy, hogy részt vegyen párja grandiózus vállalkozásában.

– Jaj, ne kérdezősködj már annyit, csak segíts! – nyafogott Polli. – Lécci, ne rontsd el a meglepetésemet!

– Rendben – mosolyodott el Pito. Valami azt súgta neki, hogy sehogy sem tudja kikerülni a közreműködést, így jobbnak látta, ha beadja a derekát és a frontvonalban marad.

A város összes macskája nyugovóra tért, mire végeztek a feladattal. Pitoban már csak két dolog tartotta a lelket. Az egyik Polli töretlen frissessége és lelkesedése volt, így akármilyen fáradtnak is érezte magát, erőt adott neki, hogy örömet okozhat Pollinak. A másik, hogy Polli kifogyhatatlan lelkesedését látva minden perccel egyre jobban és jobban furdalta a kíváncsiság, hogy vajon mire kellhet neki az ezerötszázhatvanhét darab megszemélyesített tojás.

– Nos? – fordult vörös szemekkel Polli felé, ahogy az utolsó megrajzolt tojást is visszatette a tojástartóba.

– Tényleg érdekel? – kacérkodott Polli.

– Drágám, ha elhiszed, hogy reggel hatig fennmaradok csak azért, hogy poénból arcokat rajzolgassak egy ezrednyi tojásra, akkor naivabb vagy, mint képzeltem – válaszolt Pito tettetett szigorral.

– Szóval... – kezdett bele Polli vontatottan –, annyira bánt, amikor azt mondod, hogy kifejezéstelen az arcom. Ezért azt találtam ki, hogy ilyenkor egy megfelelő arcot viselő tojást fogok a fejedhez vágni.

– Hogy mondtad? – pattant fel Pito, mint akinek lángra kapott a széke. – Most csak viccelsz, ugye?! – kiáltott fel, majd kidülledt szemmel hátrálni kezdett. – Azért rajzolgattam egész éjszaka tojásokat, hogy aztán engem dobálj meg velük?

– Neeeeeeeeeeeeem! Dehogyis! – állt fel Polli is a székből. – Csakis akkor akarom őket használni, ha megint azzal piszkálsz, hogy faarcom van.

– De Polli! Ezerötszázhatvanhét tojást? – kérdezte Pito a kétségbeesés határán. – Nem is hozom fel ezt ilyen sokszor! Megzápult tojásokat akarsz hajigálni a lakásban?

– Az lesz aztán csak igazán emlékezetes, nem igaz? – kérdezett vissza Polli félig határozott, félig incselkedő hangon.

Pito zavartan matatott a zsebeiben. Tekintete az órájára siklott, aztán igazgatni kezdte a tegnap reggel óta viselt inge gallérját és a meglazított nyakkendőjét. Úgy érezte, hogy elszorul a torka, és minden agytekervénye gőzerővel kutatott kiút után ebből a rémálomból.

Ekkor megszólalt az ajtócsengő. Erőteljes, rekedt hangjára Pito minden izma összerándult. Homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, és valósággal földbe gyökerezett a lába.

– Drágám, kinyitnád az ajtót? Addig én csinálok egy kávét – hallotta Polli csilingelő hangját távolról.

– Persze – szólt vissza Pito némi nyugalmat erőltetve magára.

Bizonytalan léptekkel indult el az ajtó felé, majd reszkető kézzel kinyitotta az ajtót. Legnagyobb meglepetésére a folyosón több tucat tizenéves gyerek tolongott zsongva és nyüzsögve.

– Csak nem akartok beköltözni? – szaladt ki a száján meglepetésében. Úgy érezte, hogy elhagyta minden ereje. Ez csakis egy borzasztó rémálom lehet, gondolta, amire ébredés után remélhetőleg emlékezni sem fog.

– Jaj, de vicces kedvében van! Jó reggelt kívánok! – nevette el magát egy középkorú nő, aki hirtelen Pito elé lépett a gyerekek mellől. – Csak a tojásokért jöttünk, és már itt sem vagyunk. Jöhetünk? – érdeklődött a hölgy mosolygósan.

– Hogy mikért? – sápadt el Pito. Őszintén remélte, hogy a mai reggel már nem tartogat több meglepetést, de be kellett látnia, hogy tévedett.

– Persze, jöjjenek csak! – kiáltott ki Polli a konyhából a legbarátságosabb hangján.

Hívására a gyerekek libasorban a konyhába vonultak. Polli mindegyiküknek a kezébe adott két tálca tojást, amivel vidáman masíroztak kifelé a lakásból.

– El sem tudom mondani, hogy mekkora segítség ez nekünk! – állt meg a hölgy Pito mellett az előszobában, hogy szemmel tartsa a gyerekeket. – Nem is tudom, hogyan tudtunk volna ennyi szépen megrajzolt tojást elkészíteni egyetlen nap alatt a kedves felesége segítsége nélkül. Márpedig megfelelő díszlet nélkül még egy iskolai színdarab sem az igazi! – csacsogott tovább a hölgy.

Pito kikerekedett szemekkel, nagyon lassan a hölgy felé fordult.

– Az ön felesége egy igazi angyal! – mosolygott bele a hölgy Pito szemébe.

– Kétségtelenül – hörögte Pito alig hallhatóan.

– Hát még egyszer, rendkívül hálásak vagyunk a segítségükért! – búcsúzott a hölgy, miután az utolsó gyerek is kilépett a lakásból. – További nagyon szép napot! – szólt vissza a folyosóról, és a gyerekek után robogott.

Pito csak állt teljesen megbabonázva. Még mindig a nyitott ajtó kilincsét szorongatta, mintha az lenne az egyedüli kapocs a valósághoz. A feje zsongott, az ördögi kakofóniában nem hallotta a saját gondolatait sem.

– Nem csukod be az ajtót? – kérdezte Polli a konyhából.

– De – engedelmeskedett Pito gépiesen, ám mint akit a kilincshez ragasztottak, nem tágított az ajtótól. Tekintete elhomályosult, arca csillogott az izzadságtól.

– Egy bögre kávét? – tipegett ki Polli a konyhából kezében egy-egy bögre illatos, friss kávét tartva.

Pito fátyolos tekintettel nézett Pollira, aki az egyik bögrét egyenesen felé nyújtotta. Édes, kislányos mosolya békét sugárzott, és Pito nem tudta, még mindig álmodik vagy ez már a valóság.

– Pont olyan, amilyennek szereted – biztatta Polli. Bizonytalanságát látva közelebb lépett, és puha csókot lehelt Pito elgyötört arcára. – Szeretlek, te bolond! – suttogta meleg hangon. – De azért van még ott tojás, ahonnan ezek jöttek!


Olvasgatnál még Soha Világ 1. kötetéből? Akkor kattints!
Ha Soha Világ többi történetei között néznél szét, akkor kattints!