Elefánt a Porcelánboltban
Zajba merülve

ZAJBA MERÜLVE

  • Caelan Rhys
  • 2017.05.24 12:55
  • 700

„Erőt ad, amikor gyenge vagyok, nyugtat, ha szorongok. Gyógyít, ha betegség kínoz, és frissít, ha szomjúság gyötör. Melegben segít megbirkózni a hőséggel, hidegben elűzi a reszketésem.

Érzelmeim és fizikai érzeteim mind rá bízhatom. Nem árul el, nem hagy cserben, nem ad és nem vár válaszokat. Csak mellettem áll.

A tea tudja. A tea érzi minden rezdülésem.”

Lilia ismét egy olyan napra ébredt. Szemét még alig nyitotta ki, de a feje már zsong, a beszéd nehezére esik és máris szeretné kikapcsolni a Világot.

A zaj megkezdődik. A nap fénye égeti a retináját, pedig a nyár már régen elmúlt.

A tea aromája leköti a figyelmét, melege megnyugtatja. A hatalmas bögre forró oldala égeti a tenyerét, ahogy szorosan átfogja. Becsukott szemén át látja a sötétet. Égő tenyere lágyan táncoló, narancsvörös szellemekké alakul a csukott szemhéjának sötét vetítővásznán. A tea ízére fókuszál.

A zajt azonban nem kapcsolhatja ki. Nem képes rá. Minden hang, amely fontos, minden szó, amely felé hullámzik a levegőt meglovagolva, ugyanolyan erővel csapódik a dobhártyájának, mint a zaj, amelybe belevegyül.

A hangszórókból lágyan előtörő zene sem tud megbirkózni a feladattal. Csak ritmust és dallamot kever a zajhoz, amely így kevésbé ijesztő, sokkal elviselhetőbb.

A szavak elhagyják, amikor szeretné kifejezni magát. A maradók erőtlenek és haszontalanok arra, hogy leírják mindazt, amit érez, amit gondol, vagy amit közölni szeretne. A feje zsong, a szeme ég, a bőre hideg és a gondolatai dadognak.

A napnak pedig nincs vége, hiszen csak most kezdődött el. Vagy tegnap reggel. Vagy a múlt héten. Nem is emlékszik már, olyan régen volt, hogy csend vette körül. Olyan régen volt, hogy egy éjszakát végigaludt. Olyan régen volt már, hogy az álma békés volt és pihentető.

A tervei, álmai távoliak, mintha nem is ő szőtte volna őket. Valaki más volt. Valaki, aki kihasználta a nyugalmat, hogy tervezzen. Ő nem az. Már nem.

Előveszi az előre kitöltött naptárát és olvasni kezd:

– Írni, hajat mosni, enni...

Míg a konyhában melegszik az étel, hajat mos, aztán visszamegy a naptárhoz.

– Írni... – olvassa fel ismét csendesen.

Nagyot sóhajt, és hoz még egy nagy csésze forró teát. Nem tudja, miről is írhatna. Egy pillanatra sem menekülhet a munkagépek zajától. Most még a jó előre megírt témák sem nyújtanak segítséget.

Egy korty tea, újabb sóhaj, majd csukott szemmel gépelni kezd:

Erőt ad, amikor gyenge vagyok, nyugtat, ha szorongok. Gyógyít, ha betegség kínoz, és frissít, ha szomjúság gyötör ...”