Elefánt a Porcelánboltban
Csillagpor

CSILLAGPOR

  • Caelan Rhys
  • 2017.10.23 05:30
  • 915

Akkor és utána sokáig úgy véltem, hogy soha nem leszek képes megbocsátani neki. Gyötört a gondolat, hogy cserben hagyott, megcsalt, átvert. Pedig csak magunkra hagyott minket. Édesanyámat és engem. Ketten maradtunk, és bár ő mindent megtett, hogy ne kísérje végig a gyermekkoromat az apám hiánya okozta fájdalom, mégsem tudta pótolni őt.

Emlékszem, kölyökként gyakran kiszöktem a házból álmatlan éjszakákon. Mezítláb rohantam olyan messzire, amennyire csak bírtam. Végül leroskadtam, és a fuldokló zihálásomon áttört a zokogás. Éreztem, hogy a torkomat markolászó görcs és a tüdőmből kipréselődő levegő pokoli nászban kínozza, gyötri a hangszálaimat. Mégis üvöltöttem. Üvöltenem kellett. A fájdalom ki akart törni, bármi áron.

Mindenkinek, akit csak ismertem, volt apja, csak nekem nem. A barátaimnak, a szomszédaimnak, még a tanáraimnak is. Szentül hittem, hogy az apámnak mindenki fontosabb volt a családjánál, és inkább lett a világ összes álmodójának édesapja, mint az enyém.

Gyűlöltem a csillagokat, hiszen kajánul, hivalkodón kacagtak felettem, mint akik tudják, hogy övék a diadal, én vesztettem. Ők nyerték el apám figyelmét, szeretetét és jelenlétét, ami az én kezemből egyik pillanatról a másikra csúszott ki.

Tehetetlenül néztem, ahogy felhőtlen éjjeleken teljes pompájukban világítanak és villódznak, mintha kérkednének előttem. Nem egyszer próbáltam ordítva követ hajítani a égig, hogy legalább egyet elérjek a viháncoló tömegből, de mindig kudarcot vallottam. A távolság legalább akkora volt, mint apám és köztem, hiszen ő is elérhetetlenné vált a számomra.

Pedig nem halt meg, csupán messzire költözött. Nagyapám halála után egészen a Csillámhegyig ment, hiszen az ő sírba szállásával nem állhatott le a termelés. Valakinek át kellett vennie a csillagok porrá zúzását, különben az egész világ kifordult volna a sarkaiból.

A remény, csupán a remény tartja egyben a világot, csupán az képes mozgatni, motiválni a tömegeket még akkor is, ha a józan ész csődöt mond. Ebben rejlik a csillagok ereje, ezért kell őket felhasználnunk.

Sajnos nincs elég csillag, hogy azokat szétosztva új lendületet vagy akár csak egy pillanatnyi megnyugvást adjunk mindenkinek, ezért porrá kell zúznunk őket. Így a csillagporból, bár jóval kisebb és tünékenyebb, mindenkinek jut. Neked is, drága fiam!

Most, hogy megkaptam nagyapád halálhírét, rajtam a sor, nekem kell átvennem a csillagmalmot. Tudom, min mész majd keresztül, mivel én is átestem ezen. Ezért csak ülök az ágyad mellett, és nézem, ahogy alszol és álmodsz. Békésen, nyugodtan, ahogy én tettem azon az éjszakán, amikor apám elhagyott minket.

Őszintén remélem, hogy ez a levél kicsit könnyebbé teszi az elválást, és így talán kevesebb haragot éget a szívedbe, mint apám szótlan eltűnése perzselt az enyémbe.

Ég áldjon!