Elefánt a Porcelánboltban
Giaxeet pusztulása

GIAXEET PUSZTULÁSA

  • Caelan Rhys
  • 2018.03.21 17:06
  • 285

Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.

Ezekről az időkről talán csak a Szentek mesélhetnének. A fényről, amely a környék egyetlen fájának leveleiből áradt, a selymes szellőről, amely a Szív fájának ágai számára hozott híreket távoli vidékekről, valamint a lüktetésről, amely gyógyította, tisztította nem csupán Giaxeet apró földdarabját, hanem a szél és a napfény erejével az egész világot.

Csupán ők mesélhetnének arról, milyen is volt gondját viselni e valaha boldog zugnak, milyen volt gondoskodni a Szív fájáról, miközben az gondoskodott az egész világról. Arra is talán csak ők emlékeznének, hogy milyen volt az ide tartó zarándokok útja, s hányan találták meg a céljukat, gyógyulásukat a Szív fájának tövében.

Milliók és milliók taposták Giaxeet talaját, hogy a Szív fájának egyetlen lehullott leveléhez jussanak, hogy megérinthessék egy ágát vagy átölelhessék büszkén, diadalmasan az ég felé törekvő törzsét. Hitték, hogy ez a hely örök. Hitték, hogy soha, semmi sem lesz képes elpusztítani, ahogy azt is hitték, hogy a Szív fája mindig képes lesz meggyógyítani a betegeket, elcsendesíteni az emberi világ időről-időre magasra csapó hullámait.

Csak a Szentek tudták, hogy a Fa ereje sem végtelen. Csak ők tudták, hogy a Szív fája a szeretetből táplálkozik. Abból a szeretetből, amely embert emberrel összeköt, és amely az emberiséget a bolygóhoz láncolja. Abból a szeretetből, amely bármilyen mélyen is rejtőzik a világ elől, amíg létezik, felhasználható minden rossz kioltására.

Ám az évszázadok lassanként feledékenységbe taszították az embert. Először a Szentek eszményei morzsolódtak fel az idő vasmarkában. Már nem állt senki Szentnek, hogy életét áldozza a többiekért és a Szív fájáért. Nem volt, aki gondját viselje annak, ami nem egyszer a kihalástól mentette meg az emberiséget.

Végül egyetlen Szent maradt, kinek hosszú élete az utolsó leheletéig Giaxeet szolgálatáról szólt. Csak ők ketten maradtak. A Szív fája és a Szent. Egymást támogatták az egyre fenyegetőbben gomolygó fekete felhők alatt. Hiába imádkozott a Szent, hiába növelte fényét a Fa, a felhők csak gyűltek és gyűltek, míg végül üres sötétség borult a tájra. Elhalt a madárcsicsergés, a tücsökmuzsika, csak a terhes, fullasztó csönd maradt. A néha még fel-felbukkanó szellő bukdácsolva próbálta elérni a Szív fáját üzeneteivel, de azok csak tovább növelték a felhők sűrűségét és a levegő súlyát, amely a Szentre nehezedett. Ő pedig minden nappal tovább gyengült, hiszen tüdejét feszítette az a kevéske levegő is, amelyet gyötrelmek árán képes volt belélegezni. A fejét ólomsúlyúnak érezte, izmai egyik a másik után hagyták cserben, hogy végül nem tudott mást tenni, mint ülni szeretett fájának tövében és elméjének utolsó tiszta szikrájával hangtalan imát mormolni a felhők felé.

Ám ez sem tartott sokáig. Ahogy egyre-másra érkeztek a hírek egy saját természetétől elszakadó emberiségről, a levegő úgy veszítette maradék éltető erejét is, így a Szent izmai suttogó imája közepén végleg elernyedtek az ő rajongott Szív fájának tövében.

A napfény hiánya a Fát is legyengítette. Levelei hullani kezdtek, akár a könnycseppek, az utolsó Szent testére, míg teljesen csupasszá nem vált a koronája. Úgy vélte, hogy ahogy életükben egyek voltak, úgy talán halálukban is egyek maradnak, ha menni kell. De érezte, még nem jött el az ő ideje. Hinni akarta, hogy a csüggesztő hírek csupán a felszínt mutatják, és a hideg számításból, gyűlöletből és önzésből álló kéreg alatt még ott pislákol a szeretet lángja.

Mi azonban túlságosan eltökéltek és elfoglaltak voltunk, hogy változtassunk a hírek folyamán. Biztosak voltunk benne, hogy nekünk többé nem kell Giaxeet és nincs szükségünk a Szív fájára, ezért megtagadtunk mindent, ami jelenünket formálta, ezzel újabb csapást mérve a Szív fájára.

Magabiztosságunk szikrája hatalmas tűznyelvként csapott le a fekete felhőből Giaxeet közepére, földig perzselve a Szív fájának valaha büszke alakját. Vastag törzse úgy kapott lángra a villám nyomán, akár a száraz szalma. Fényét átvette a pusztító tűz izzása, és testéből úgy robbant ki a távozó víz gőze, hogy visítása messze Giaxeet határain túl is hallatszott. Mint egy végtelenül hosszúra nyúlt halálsikoly, úgy vágta át magát a nehéz, sűrű levegőn, ám senki sem figyelt.

Csupán az egyre közelebb hömpölygő víz moraja tört át az egyre vékonyodó sikolyon, ám mire elérte a Fát, már tisztán hallatszott, hogy valójában az nem a víz hangja. A víz magával hozta mindazt, ami Giaxeetet körülvette. Mindazt a nehéz, bűzös iszapot, amely a világot maga alá temette újonnan nyert tudatosságunk nyomán.

S az iszap tele volt hangokkal. Morgásokkal, szidalmakkal, dühödt üvöltéssel és fogcsikorgatással. Egyre több és több jött belőle, míg végül teljesen betakarta a Szív fájának üszkös csonkjait és a Szent maradványait. Már csak egy apró, vézna füstcsík adott jelet arról, ahol egykor voltak, aztán az is teljesen elenyészett, mire az iszap leülepedett, és a víz felszíne lecsillapodott. A hangok azonban változatlanul betelítették az eget. Hol sírásra, hol fájdalmas sziszegésre emlékeztettek, ahogy a nehéz levegő rándult egyet-egyet a szélben.

A nyugodt, hangokat hordozó víz azonban lassanként levonult arról a helyről, ahol valamikor a Szív fája állt, apró iszapdombocskát hagyva maga mögött. Ahogy a nehéz levegőn a felszíne lassan megszilárdult, finoman derengő vörös fény jelent meg az iszapszemcsék között. Eleinte alig volt észrevehető, szinte beleolvadt az emberi dühtől terhes levegő villanásainak fényébe, ám később szinte áttetszővé vált az iszap a vöröses fehér fénytől. Mintha magma izzott volna a domb alatt. Végül azonban két aprócska hajtás jelent meg az izzó terület közepén. A Szív fája kihajtott.

Már nem volt ereje újra daliás törzset nevelni, ezért csupán két vékonyka ág bújt elő az iszapból, amelyek végül levéltelen koronát nevelve ismét olyan fényben pompáztak, mint egykoron. Ezúttal azonban nem voltak Szentek, nem volt többé Giaxeet és nem voltak emberek sem, akik a segítségét kérnék. Mégis kihajtott, mert érezte, hogy még nincs minden veszve. Amíg egyetlen emberben van még jó, addig a Szív fája is képes életben maradni. A többi már csak rajtunk múlik.