Elefánt a Porcelánboltban
Várakozva, vágyakozva

VÁRAKOZVA, VÁGYAKOZVA

  • Caelan Rhys
  • 2017.11.07 16:20
  • 998

Ősszel láttam először. Éppen az aprócska üvegkalitkámmal szemben állt, mintha várt volna valakit. Mozdulatlanul, akár egy szobor, választotta szét a minden irányból feléje hömpölygő embertömeget.

Emlékszem, aznap az ősz a legrútabb ruháját öltötte magára. A zord, nyirkos, barátságtalan idő ellen sötét ruhával, esernyővel és mélyen az arcába húzott kapucnival védekezett, amelytől szinte láthatatlanná vált a tömegben.

A mozdulatlansága mellett a kezében tartott nagy csokor vérvörös rózsa emelte ki az idő rohanó alattvalóinak árjából. A szirmok élettől duzzadó, harsány színe mintha világított volna a mindent elnyomó szürkeségben. Az üde szálakat védelmező vékony celofán áttetsző ezüstje pedig úgy vibrált körülötte, mintha csak a siető emberek figyelmét szerette volna a rózsák számára megnyerni.

Nap nap után szinte nem is láttam mást, csak a csüggedten lógó karjában tartott rikítóan vörös csokrot. Mágnesként vonzotta a tekintetemet, s a tudatom mindenáron arról próbált meggyőzni, hogy az a káprázatos virágköteg csakis és kizárólag reám vár.

Ki másra is várt volna? Hiszen ahogy az ősz télbe fordult, ő még mindig ott állt. Rendíthetetlenül. Látszólag rajtam kívül mindenki más számára szinte láthatatlanul beleolvadt a mindent kitöltő hideg, szürke ködbe.

A kiapadhatatlan tömeg úgy folyta körül, mint a habokat kettészelő sziklát. Érzékelik, hiszen kikerülik, de még sincs annyira jelen, hogy felkeltse bárki érdeklődését is. Kivéve engem.

Én viszont nem mozdulhattam átlátszó börtönömből, s amikor elhagyhattam, másfelé sodort a szigorú napirend. Ő pedig nem közeledett, nem jelzett, még csak fel sem nézett. Talán mégsem rám várt az a csokor.

Lassanként az életem részévé vált. Már hajnalban ott szobrozott, amikor elhúztam a megálló végében dísztelenül meghúzódó jegypénztár ablakának jellegtelen, fakó függönyét, és éjszaka még mindig ott állt, mikor a pénztár bezárása után futva próbáltam elérni az utolsó buszt, ami hazavisz.

Egyre többször és többször jutott eszembe, hogy kimegyek hozzá. Lepergettem lelki szemeim előtt, amint egyszerűen bezárom a fülkét, átsétálok hozzá a megálló túlvégébe, és megkérdezem, kire, mire vár. De nem tettem.

Nem voltam elég bátor hozzá, hogy a megállót figyelő kamerák kereszttüzében hátrahagyjam a jegy nélkül érkező utasokat. Mi volt gyávaságom oka? A kirúgás veszélye, talán az elutasítástól való félelem? Máig nem tudom.

Végül magam előtt is kénytelen voltam beismerni, hogy minden megváltozott. Az őszinte kíváncsiság szülte kérdéseim lassan szertefoszlottak, ahogy az elmém a vágyaimból táplálkozva megválaszolta mindet. Ahogy teltek a napok, a hetek, a titokzatos idegenből bizalmas barát lett.

Úsztam, tobzódtam az örömben, amit ez az új ismeretség hozott az életembe. A reményt, hogy van, aki rám vár, aki kitart akkor is, ha nem lát a tömegben.

Reggelente mosolygósan keltem ki az ágyból, és még a hajnal sötétje sem szegte kedvemet. Tudtam, testem minden sejtjében éreztem, hogy ott lesz. Mintha tényleg elhittem volna, hogy találkánk van, amit megerősítettek az emlékeim között egyre-másra felbukkanó apró képek, hangok, érzések. Én pedig egész nap rendületlenül kerestem ezeket az apró, mindenki más számára érzékelhetetlen jeleket, rezdüléseket. Ám egyre többre vágytam. Állandó kapcsolatra, még ha egy üvegfal és egy teljes megálló hossza választ is el minket egymástól.

Eleinte próbáltam minél gyorsabban kiszolgálni az utazni vágyókat, ám néhány nap, talán egy hét elteltével ezt is kevésnek éreztem. Mélyen legbelül egyre jobban dühített, hogy minden utas ráér. Ráér, amikor apróért kotorászik a pénztárcájában, holott hatalmas felirat hirdeti a jegy árát. Ráér, hogy minden utazás alkalmával csak egyetlen jegyet vegyen ahelyett, hogy megvenné egy egész hétre előre. Ráér, hogy minél több időt lopjon tőlem, amit Vele is tölthetnék.

Egyre inkább forrt bennem a méreg, ahogy valaki az ablak elé állt. Először csak a fogaimat szorítottam össze, majd éreztem, ahogy az állkapcsomból lekúszik a feszültség a nyakamba. Lassanként körbefogta, és szorítani kezdte a torkomat, aztán megállíthatatlanul haladt tovább a mellkasomban, egyenesen a szívem felé.

Üvölteni tudtam volna minden nap, amikor tömött sorokba rendeződve toporogtak az utasok az ablakom előtt. Ám nem tettem. Azzal csitítottam Magam, hogy ha hamarabb kiszolgálom őket, hamarabb kotródnak a dolgukra.

Ez hatott is ideig-óráig. Miközben visszafojtottam a kitörni készülő kínt, próbáltam minden pillanatban ránézni. Az emberek feje fölött, közöttük, mellettük. Mindegy volt, de látnom kellett, még ha csak egyetlen pillantásra is.

Ám egy hajnalban, amikor elhúztam a függönyt, üres volt a megálló. Nem volt ott más, csak egy maroknyi fagyott vérvörös rózsaszirom a betonon, amit a szemem előtt söpört fel a takarító.

Elment. Nem várt rám tovább.