Elefánt a Porcelánboltban
A büszke kín

A BÜSZKE KÍN

  • Caelan Rhys
  • 2017.10.03 05:30
  • 876

Soha nem felejtem el azt a napot. Az álom, amely akkor született, nem hagyja. Azóta is hallom a falakat megrázó dörrenések hangját, amelyek mintha csak a föld mélyéből törtek volna felszínre, hogy figyelmeztessék a halandókat a Pokol létezésére. Emlékszem, mennyire féltünk, reszkettünk tőle, de az odavezető úttól még jobban. Pedig ha tudtam volna, hogy minden, amit azért tettünk, hogy ne kelljen arra a bizonyos útra lépni, a legmélyebb bugyorba taszít, magam vetettem volna véget az életemnek, csak hogy ezt megakadályozzam.

Nem tudom, hogy miért akkor, ahogy azt sem tudom, miért épp a mi falunkat szemelte ki, de Nealshar ismét támadott. A démon, aki a régmúlt idők ködébe veszett, egyszerre feléledt. Aznap ősi regéink elfeledett réme támadt fel poraiból, hogy ismét áldozatot szedjen közülünk, emberek közül.

Ahogy akkor, most is rettegett tűzpáncélját viselte. Ez nemcsak távol tartotta az embereket, hanem megvédte a démon csupasz testét a fegyvereink erejétől is. Ezt tudtuk, erre emlékeztünk a legendáinkból. A tüze pedig hatalmas volt. Olyannyira, hogy a faluban nem volt egy teremtett lélek sem, aki ne menekült volna fejvesztve előle, hátrahagyva mindenét. Kivéve az én fiam.

Ő tudta, hogy mire vállalkozik, amikor menekülés helyett velem maradt. Velem, aki nem volt képes járni, aki székhez kötözve béklyózta magához ezt az ifjú lelket anélkül, hogy valaha kérte volna tőle ezt az áldozatot.

Miben is reménykedtem? Nem tudom. Talán nem is remény volt az, ami elhomályosította a rettegést, hanem a szeretet. Az érzés, hogy az életemnél is jobban szeretem. Mégis, amikor úgy döntött, hogy szembeszáll értem a démonnal, nem tudtam visszatartani. Milliónyi szerető-óvó szóból próbáltam akadályt emelni e végzetes döntés elé, de hasztalan. Elbuktam.

Akkor láttam utoljára, amikor két erős karjában fegyvert szorongatva elindult a démon elé. Tekintete, egyenes háta elszántságot tükrözött, és a szívem büszkeséggel telt meg. Egész testemben remegtem a félelemtől, a hideg tudattól, hogy nélküle kell tovább élnem, ezért minden gondolatommal tápláltam a reményt, bármilyen kicsi és gyenge is volt. A büszkeség és az, hogy nem voltam képes eltéríteni a szándékától, azt a kényszerű illúziót varázsolta elém, hogy van remény.

A történtekről mások elbeszéléseiből szereztem tudomást. Igaz vagy sem, ez az, mi beleégett a lelkembe, az álmaimba, fogságában tartva életem végéig.

Niadh alig hagyta el a falu határát, mikor szembekerült Nealsharral. A tűz, amely addig a szelet megszégyenítő sebességgel rohant a falunak, hirtelen megtorpant. Megérezte, ahogy az Ősök Ereje épp úgy feléledt, ahogy ő utat talált a nemlétezésből a falunk felé oly sok év után.

Azonban a fegyver, amely eddig a rohanó tűzvonal felé meredt, hirtelen meggondolta magát, és a békés nyugvóhelyet választotta Niadh hátán. Mintha gazdája feladta volna, mintha a látvány meggyőzte volna arról, amiről atyáink intelme szólt: fegyver nem állíthatja meg a démont.

Helyette lábát szilárdan megvetette a kemény talajon, miközben feje mellett süvítettek el a tűz elől rémülten menekülő madarak. Nealshar lángja azonban tovább erősödött, immár Niadh feje fölé tornyosulva.

Ő ettől sem hátrált meg. Az én fiam óvatosan hajolt el a kétségbeesetten csapkodó madarak és rovarok tömege elől, míg végül egyetlen élőlény sem maradt közöttük. Csak Niadh és Nealshar állt egymással szemben. A démoni erő szította tűz feszült neki a vele szembeszálló Erőnek, amely szinte tapinthatóan szilárd falat húzott közéjük.

Csupán a lángok mozogtak, azok lettek egyre hatalmasabbak és csaptak egyre vadabbul minden irányba, miközben alattomos, lassú mozgással kerítették be Niadhot.

Ő higgadtan állt, mozdulatlanul, mint akinek terve van. Az én fiam lába meg sem remegett, háta meg sem görnyedt, mialatt a szörny izzó csápjai körülfogták, és a tökéletes pillanatra vártak.

Egyszerre Niadh megmozdult. Lassan, kimérten, épp úgy, ahogy Nealshar fenyegető lángja köré kúszott, kitárta mindkét karját, felszegte büszke állát és kihívóan a démon tűz fényétől takart szemébe nézett.

– Meghalsz, ember! – vegyült egy hörgő hang a tűz morajába. – Miért jó ez Neked?

Ám Niadh nem válaszolt. Továbbra is némán és mozdulatlanul állt, és mit sem változtatott kihívó tartásán.

Nealshar várt egy rövid ideig, morogva pattogott Niadh körül, mint aki nem hiszi, hogy Niadh mozdulatlansága valódi ellenállás, majd hirtelen megváltozott a hangja. Az egyenletes, ütemes pattogás hirtelen elcsendesedett, miközben a szinte fehéren izzó lángfelhők édes narancsszínné szelídültek. Mintha elgondolkodott volna. Talán megrémült attól, hogy az Ősök Ereje, amely emberöltőkkel ezelőtt zavarta vissza rejtekébe, ismét feltámadt. Elbizonytalanodott.

Ám mielőtt az Erő támadásba lendült volna, a tűz, amely imént még gyengélkedni látszott, hirtelen új erőre kapott. Egy szemvillanásnyinál is kevesebb idő alatt minden erejét koncentrálva izzó testébe zárta Niadh egész testét.

Karjai, amelyek alig egy perce még elszántságát bizonyították, büszke tartása, amely semmiféle félelmet nem sejtetett, eltűntek szem elől. Csupán az újra fehéren izzó tűz és a mély pokoli moraj maradt, amely távol tartott élőt és holtat kettejük csatájától.

Hirtelen felhangzott Niadh üvöltése. Mély, szinte földöntúli üvöltés volt ez, amely megrázta az eget és a földet. Nealshar tüze hirtelen vörössé vált, és irdatlan fáklyaként nőni kezdett az ég felé.

Aztán váratlanul csend lett. Sem a tűz hangja, sem pattogása, sem a szél suhanó léptei nem hallatszottak többé. Olyan csend lett, mint amit az ember csupán halála után vár.

A roppant tűzoszlop is megdermedt a levegőben. Színe vörösről mélybordóvá vált, mintha a fiam vére színezte volna át a démon testét. A láng lassanként elgyengült, egyre áttetszőbbé vált. Inkább hasonlított egy vérrel borított felhőre, mint a korábbi masszív, démoni tűznyelvre. Végül egy hatalmas széllökés vetett véget az égi tüneménynek, miközben illatos virágszirmok hullottak komótosan az égből.

Eltűntek. A fiam, a démon és velük együtt a félelem. Az a szívbemarkoló érzés, amely őseinkkel együtt megbénította a mai hitetleneket is, akikhez újra ellátogatott az a démon, akit az évezredek, vagy akár évmilliók sem voltak képesek elpusztítani.

A fiam azonban képes volt rá. A fiam, a büszkeségem, testem egy darabja. Mégsem szabadulok a gondolattól, hogy miattam maradt, csak miattam. Bárcsak megöltem volna magam. Megöltem volna...