Soha nem felejtem el azt a napot. Az álom, mely akkor született, nem engedi. Azóta is hallom a falakat megrázó dörrenések hangját, amelyek mintha csak a föld mélyéből törtek volna felszínre, hogy figyelmeztessék a halandókat a Pokol létezésére. Emlékszem, mennyire féltünk, reszkettünk tőle, de az odavezető úttól még jobban. Pedig ha tudtam volna, hogy minden, amit a menekülésért tettünk, a legmélyebb bugyorba taszít, magam vetettem volna véget az életemnek, csak hogy megakadályozzam.

Nem tudom, hogy miért akkor, miért éppen a mi falunkat szemelte ki, de Nealshar ismét támadott. A démon, aki a régmúlt idők ködébe veszett, egyszerre feléledt. Aznap ősi regéink elfeledett réme támadt fel poraiból, hogy ismét áldozatot szedjen közülünk, emberek közül.

Ahogy akkor, most is rettegett tűzpáncélját viselte. Ez nemcsak távol tartotta az embereket, hanem megvédte a démon csupasz testét a fegyvereink erejétől is. Ezt tudtuk, erre emlékeztünk a legendáinkból. A tüze pedig hatalmas volt. Olyannyira, hogy a faluban nem volt egy teremtett lélek sem, aki ne menekült volna fejvesztve előle, hátrahagyva mindenét. Kivéve az én fiam.

Ő tudta, hogy mire vállalkozik, amikor menekülés helyett velem maradt. Velem, aki nem volt képes járni, aki székhez kötve béklyózta magához ezt az ifjú lelket anélkül, hogy valaha kérte volna tőle ezt az áldozatot.

Miben is reménykedtem? Talán nem a remény volt az, ami elhomályosította a rettegést, hanem a szeretet. Az érzés, hogy az életemnél is jobban szeretem. Mégis, amikor úgy döntött, hogy szembeszáll értem a démonnal, nem tudtam visszatartani. Milliónyi szerető, óvó szóból próbáltam akadályt emelni e végzetes döntés elé, de hasztalan. Elbuktam.

Akkor láttam utoljára, amikor két erős karjában fegyvert szorongatva elindult a démon elé. Tekintete, egyenes háta elszántságot tükrözött, és a szívem büszkeséggel telt meg. Egész testemben remegtem a félelemtől, a hideg tudattól, hogy nélküle kell tovább élnem, ezért minden gondolatommal tápláltam a reményt, bármilyen kicsi és gyenge is volt. A büszkeség és az, hogy képtelen voltam eltéríteni a szándékától, a siker kényszerű illúzióját varázsolta elém.

A történteket csupán mások elbeszéléseiből ismerem. Igaz vagy sem, ez az, ami beleégett a lelkembe, az álmaimba, rabságban tartva életem végéig.

Niadh alig hagyta el a falu határát, mikor szembekerült Nealsharral. A tűz, amely addig szelet megszégyenítő sebességgel rohant a falunak, hirtelen megtorpant. Megérezte, hogy az Ősök Ereje éppúgy feléledt, ahogy ő utat talált a nemlétezésből a falunk felé oly sok év után.

Azonban a fegyver, amely eddig a rohanó tűzvonal felé meredt, hirtelen meggondolta magát, és békésen visszavonult Niadh hátán lévő tokjába. Mintha gazdája megértette volna, mintha a látvány meggyőzte volna arról, amiről atyáink intelme szólt: fegyver nem állíthatja meg a démont.

Helyette szilárdan megvetette lábát a kemény talajon, miközben a feje mellett süvítettek el a tűz elől rémülten menekülő madarak. Nealshar lángja azonban tovább erősödött, immár Niadh feje fölé tornyosulva.

Ő ettől sem hátrált meg. Az én fiam óvatosan hajolt el a kétségbeesetten csapkodó madarak és rovarok tömege elől, míg végül egyetlen élőlény sem maradt közöttük. Csak ők álltak egymással szemben. A démon szította tűz feszült a vele szembeszálló Erőnek, amely szinte tapinthatóan szilárd falat húzott közéjük.

Csupán a lángok mozogtak, azok lettek egyre hatalmasabbak és csaptak egyre vadabbul minden irányba, miközben alattomos, lassú mozgással kerítették be Niadhot.

Ő higgadtan állt, mozdulatlanul, mint akinek terve van. Az én fiam lába meg sem remegett, háta meg sem görnyedt, mialatt a szörny izzó csápjai körülfogták, és a tökéletes pillanatra vártak.

Egyszerre Niadh megmozdult. Lassan, kimérten, épp úgy, ahogy Nealshar fenyegető lángja köré kúszott, kitárta mindkét karját, felszegte büszke állát és kihívóan a démon tűz fényétől takart szemébe nézett.

– Meghalsz, ember! – vegyült egy hörgő hang a tűz morajába. – Mire jó ez Neked?

Niadh nem válaszolt. Továbbra is némán, mozdulatlanul állt, és mit sem változtatott kihívó tartásán.

Nealshar várt egy rövid ideig, morogva pattogott Niadh körül, mint aki nem hiszi, hogy Niadh mozdulatlansága valódi ellenállás, majd hirtelen megváltozott a hangja. Az egyenletes, ütemes pattogás hirtelen elcsendesedett, miközben a szinte fehéren izzó lángfelhők édes narancsszínné szelídültek. Mintha elgondolkodott volna. Talán megrémült attól, hogy az Ősök Ereje, amely emberöltőkkel ezelőtt visszazavarta rejtekébe, ismét feltámadt. Elbizonytalanodott.

Ám mielőtt az Erő támadásba lendült volna, a tűz, amely imént még gyengélkedni látszott, új erőre kapott. Egy szemvillanásnyinál is kevesebb idő alatt minden erejét koncentrálva izzó ölelésébe zárta Niadh testét.

Karjai, amelyek alig egy perce még elszántságát bizonyították, büszke tartása, amely semmiféle félelmet nem sejtetett, eltűntek szem elől. Csupán az újra fehéren izzó tűz és a pokoli moraj maradt, amely távol tartott élőt és holtat kettejük csatájától.

Hirtelen felhangzott Niadh üvöltése. Mély, szinte földöntúli üvöltés volt ez, amely megrázta az eget és a földet. Nealshar tüze hirtelen vörössé vált, és irdatlan fáklyaként nőtt az ég felé.

Aztán egyszerre csend lett. Sem a tűz hangja, sem a pattogása, sem a szél suhanó léptei nem hallatszottak többé. Iszonytató némaság borult a tájra. A roppant tűzoszlop is megdermedt a levegőben. Színe vörösről mélybordóvá vált, mintha a fiam vére színezte volna át a démon testét. A láng lassanként gyengült, egyre áttetszőbbé vált. Inkább hasonlított egy vérrel borított felhőre, mint a korábbi masszív, démoni tűznyelvre. Egy hatalmas széllökés vetett véget az égi tüneménynek, miközben illatos virágszirmok hullottak komótosan az égből.

Eltűntek. A fiam, a démon és velük együtt a félelem. Az a szívbemarkoló érzés, amely őseinkkel együtt megbénította a mai hitetleneket is, akikhez újra ellátogatott az a démon, akit az évezredek, sőt évmilliók sem voltak képesek elpusztítani.

A fiam azonban képes volt rá. A fiam, a büszkeségem, testem egy darabja. Mégsem szabadulok a gondolattól, hogy miattam maradt, csak miattam. Bárcsak megöltem volna magam. Megöltem volna...