Elefánt a Porcelánboltban
Távol, s oly közel

TÁVOL, S OLY KÖZEL

  • Caelan Rhys
  • 2017.10.17 05:30
  • 2372

Dant jóleső fáradsággal a tagjaiban huppant le a háza előtti lépcsőre. Lassú, kimért mozdulatokkal kavarta a kezében tartott maroknyi fatálban gőzölgő, zöldségdarabokkal tarkított kását.

Már meg sem lepődött azon, hogy milyen elégedettség tölti el ezektől az egyszerű, de ízletes fogásoktól. Olyan régen nem került más a tányérjára, mint amit saját maga termelt és gyűjtögetett, hogy már vágyat sem érzett az addigi non plus ultrát jelentő szintetizált ételek után.

Egyre természetesebbé vált számára, hogy a vacsorával nem csak az éhségét csillapította, de a szemét is kényeztette. Minden este kiült a dombtetőn épített apró deszkaház elé, és nézte a domb tövében elterülő tájat.

– Az én Paradicsomom! – tört ki belőle egy-egy örömteli sóhaj, ahogy végignézett a változatos tájon.

Mindenfelé gyümölcsfák és -bokrok, virágok és vetemény tarkította az erdőkkel szabdalt területet, melyet itt-ott kisebb-nagyobb gabona ültetvények törtek meg. Úgy érezte, másra nincs is szüksége, ez maga a boldogság.

Szinte már teljesen kifakult az emlék, milyen volt emberekkel zsúfolt városban lakni. Csak arra emlékezett, hogy menekülni akart, minél messzebb a várostól. Mindenki a magánytól féltette, holott az sokkal inkább volt társa az emberek között, mint itt, a semmi közepén. Milyen ironikus, gondolta. Így boldogan vállalta az önkéntes száműzetést az emberek világából, mikor a többség útra kelt.

Vajon mit nyújthatna egy újabb város olyasvalakinek, aki a korábbiaktól is csak a szorongást és a bizonytalanság érzését kapta? Magabiztos volt akkor is, ahogy most is az, hogy jól döntött.

Miután jóllakott, letette a tálat maga mellé a lépcsőre. Egy rövid szusszanás után felállt és egy elégedett ember nyugalmával sétálta körül a házat. A dombtetőről jól látta a környező völgyek árnyékában itt-ott felbukkanó fáklyák fényeit. Azok ott emberek voltak, a sorstársai. Ugyanolyan visszahúzódó, csendre vágyó emberek, mint amilyen ő maga is volt, így nem esett nehezére közösséget vállalni velük. Messze voltak, de mindig szívesen jöttek, hogy segítsenek a szükség idején.

Nem úgy a többiek, akik elmentek, hátrahagyván ezt a csodás világot. Minden este felbukkantak az égbolton, ahogy a Nap fénye elgyengült a láthatárhoz közeledve. Ekkor vált láthatóvá a Gömb, amelybe az új, Közös Város települt. Ott lebegett távolságtartón a fejük felett, akár a régmúlt ijesztő mementója, amelyre Dant és a többiek nem szívesen emlékeznek vissza.

Soha nem annyira távol, hogy szem elől téveszthessék őket, de ugyanannyira elérhetetlenek voltak, akárcsak itt a Földön. Dant soha nem látott még annyi magára hagyott embert, mint a városokban. Magukba zárkózott, elveszett lelkek, amelyek millió magukkal osztoztak egy apró földdarabon. A kimondhatatlan gazdagság mögött bujkáló nyomor vette körül, bármerre is terült el. Tudta, hogy a város nem az ő élete, nem az ő útja.

– A város sosincs elég messze – sóhajtotta nap nap után, amikor csak a Gömbre pillantott. – Soha...