Elefánt a Porcelánboltban
Évforduló

ÉVFORDULÓ

  • Caelan Rhys
  • 2017.11.14 21:07
  • 632

Miallt a felkelő nap a folyóparton találta, ahogy minden reggel az elmúlt években. Szerette a hajnalokat. Ahogy a folyópart nyughatatlan levegője hűsen az arcába csapott, úgy érezte, mintha Moude keltegetné puha simítással a túlvilágról.

Szerették a folyót. Az együtt töltött hosszú évtizedek alatt tanúja volt andalító, szerelmes sétáiknak, heves, lelkes szellemi csatáiknak éppúgy, mint szomorúságuknak a nehézségek idején.

Minden szellő, amely az arcát érte, megerősítette benne Moude jelenlétét. Tudta, hogy hamvai már rég elkísérték a folyót a tengerig, ám érezte, hogy a lelke visszatért. Miért ne tette volna? Hiszen a folyó, az Ő folyója ugyanúgy dalolt aznap is, ahogy életében tette.

– Igen, az én drágám itt van – suttogta csukott szemmel maga elé ilyenkor.

Lágyan zárt szemhéja mögött elképzelte, ahogy sóhaja az égig száll, miközben viszontöleli Moude-ot útban felfelé.

– Drágám! – mormolta csendesen, miközben ölébe vette a padon maga mellett tartott táskáját. – Tudom, soha nem szeretted, ha sok levelet küldök, ám újból eltelt egy év – húzott elő egy nagy köteg borítékot a táskájából.

– Ezeket neked írtam – mondta, miközben könnytől fénylő tekintete megpihent a két kezében tartott levélkötegen.

– Igaz – csuklott el a hangja –, sok időt töltünk itt együtt, de te többé nem jössz haza velem. Mondd, kivel oszthatnám meg a gondolataimat otthon, ha nem vagy ott? Kivel?

Lassan visszatette a táskáját a padra, és komótosan felállt. A szívéhez szorította a leveleket, aztán a víz felé indult. A part szélén, egészen közel az apró hullámokhoz megállt és szomorúan lehajtotta a fejét.

– Kérlek, ne haragudj rám! – motyogta esengőn, utána néhány levelet határozott mozdulattal a közeli sodrásba hajított.

Bánatosan követte szemével, ahogy az elkapja őket, és egyre távolabb hurcolja. Az ébredő nap fényénél tisztán látta, ahogy a papír színe is megváltozik, miközben átjárja a víz. Végül egyenként beleolvadtak a csillámló felszínbe, miközben Miall számára immár láthatatlanul haladtak tova. Ekkor ismét fogott néhány levelet, és azokat is a habok gondjaira bízta.

– Ezeket csak neked szántam – suttogta alig hallhatóan, miközben az újabb adag is eltűnt a szeme elől.

Hosszú percekbe telt, mire a borítékokat útjukra bocsátotta. Végül kivette az utolsó levelet is a zsebéből. A keze reszketett, ahogy felnyitotta a gyűrött, még le nem ragasztott borítékot. Kivette belőle a viseltes papírt, tétova mozdulatokkal széthajtotta és újra elolvasta.

– Ezt nemrég írtam, de féltem a többi közé rakni – hebegte a folyó felé. – Talán megbántana...

Bizonytalan mozdulatokkal hajtotta össze, majd tette vissza a levelet a borítékba.

– Nem tudom... – sóhajtott, miközben üveges tekintettel meredt egyenesen előre.

A túlparti fák mögött elterülő város lassanként ébredezni kezdett. Egyre többször ütötte meg a fülét a távoli gépek zaja, a város nyüzsgésének moraja.

– Nincs megálllás... – dünnyögte –, soha nincs megállás...

Felemelte a levelet, és percekig csak nézte. A párától terhes levegőtől egyre nehezebbnek érzett minden lélegzetet. A szívverése lassult, mintha elfáradt volna a kétség terhe alatt. Látása egyre jobban elhomályosult. Szinte már csak ujjbegyei figyelmeztették, hogy még mindig a kezében tartja a levelet, amiről muszáj döntenie.

– Bocsáss meg – szólalt meg végül, miközben lehajolt néhány szép formájú kavicsért. – Én sem állhatok meg... – mondta tiszta hangon, és a lezárt borítékot a sodrásba dobta.

– Mindig szeretni foglak! – suttogta, miközben bal kezével szorgosan morzsolta el a feltóduló könnycseppeket.

A levelet a víz néhány pillanatig csak dobálta a habok között, mintha maga sem tudná, hogy mit kezdjen vele. Végül győztek a szép kavicsok, amelyek a mélybe rántották a szavakat.