Miallt a felkelő nap a folyóparton találta, mint minden reggel az elmúlt években. Szerette a hajnalokat. Ahogy a folyópart nyughatatlan levegője hűsen az arcába csapott, úgy érezte, mintha Moude keltegetné puha simítással a túlvilágról.
Szerették a folyót. Az együtt töltött hosszú évtizedek alatt tanúja volt andalító, szerelmes sétáiknak, heves, lelkes szellemi csatáiknak éppúgy, mint szomorúságuknak a nehézségek idején.
Minden szellő, amely az arcát érte, megerősítette benne Moude jelenlétét. Tudta, hogy hamvai már rég elkísérték a folyót a tengerig, ám érezte, hogy a lelke visszatért. Miért ne tette volna? Hiszen a folyó, az Ő folyója ugyanúgy dalolt aznap is, amint életében tette.
– Igen, az én drágám itt van – suttogta ilyenkor csukott szemmel maga elé.
Lágyan zárt szemhéja mögött elképzelte, ahogy sóhaja az égig száll, miközben viszontöleli Moude-ot útban felfelé.
– Drágám! – mormolta csendesen, és ölébe vette a padon maga mellett tartott táskáját. – Tudom, soha nem szeretted, ha sok levelet küldök, ám újból eltelt egy év – húzott elő egy nagy köteg borítékot a táskájából.
– Ezeket Neked írtam – mondta, ahogy könnytől fénylő tekintete megpihent a két kezében tartott levélkötegen.
– Igaz – csuklott el a hangja –, sok időt töltünk itt együtt, de te többé nem jössz haza velem. Mondd, kivel oszthatnám meg a gondolataimat otthon, ha nem vagy ott? Kivel?
Lassan visszatette a táskáját a padra, és komótosan felállt. A szívéhez szorította a leveleket, majd a vízhez ballagott. A part szélén, egészen közel az apró hullámokhoz megállt, és szomorúan lehorgasztotta a fejét.
– Kérlek, ne haragudj rám! – motyogta esengőn, majd néhány levelet a közeli sodrásba hajított.
Bánatosan követte a szemével, amint a finom hullámkarmok elkapják és egyre távolabb hurcolják őket. Az ébredő nap fényénél tisztán látta, ahogy a papír színe megváltozik, mialatt átjárja a víz. Végül egyenként beleolvadtak a csillámló felszínbe, hogy Miall számára immár láthatatlanul haladjanak tova. Ekkor ismét fogott néhány levelet, és azokat is a habok gondjaira bízta.
– Ezeket csak neked szántam – suttogta alig hallhatóan, amint az újabb adag is eltűnt a szeme elől.
Hosszú percekbe telt, mire a borítékokat útjukra bocsátotta. Végül előhúzta az utolsó levelet is a zsebéből. A keze reszketett, ahogy felnyitotta a gyűrött, még le nem ragasztott borítékot. Kivette belőle a viseltes papírt, tétován széthajtotta és újra elolvasta.
– Ezt nemrég írtam, de féltem a többi közé rakni – hebegte a folyó felé. – Talán megbántana...
Bizonytalan mozdulatokkal hajtotta össze, majd tette vissza a levelet a borítékba.
– Nem tudom... – sóhajtott. Üveges tekintete a távolban kutatott válasz után.
A túlparti fák mögött elterülő város lassanként ébredezni kezdett. Egyre többször ütötte meg a fülét a távoli gépek zaja, a város nyüzsgésének moraja.
– Nincs megállás... – dünnyögte –, soha nincs megállás...
Felemelte a levelet, és percekig csak nézte. A párától terhes levegőtől egyre nehezebbnek érzett minden lélegzetet. A szívverése lassult, a látása elhomályosult, mintha elfáradt volna a kétség terhe alatt. Szinte már csak az ujjbegyei figyelmeztették, hogy még mindig a kezében a levél, amiről muszáj döntenie.
– Bocsáss meg – szólalt meg végül, aztán lehajolt néhány szép formájú kavicsért. – Én sem állhatok meg... – mondta tiszta hangon, és a lezárt borítékot a sodrásba dobta.
– Mindig szeretni foglak! – suttogta, miközben bal kezével szorgosan morzsolta el a pillái között feltóduló könnycseppeket.
A levelet a víz néhány pillanatig csak dobálta a habok között, mintha maga sem tudná, hogy mit kezdjen vele. Végül győztek a szép kavicsok, amelyek a mélybe rántották a szavakat.
