Elefánt a Porcelánboltban
Szárnyra kelve

SZÁRNYRA KELVE

  • Caelan Rhys
  • 2017.05.18 10:44
  • 1015

Nana egész életében azt hitte, tudja, mi a boldogság. Boldogság az, gondolta, amikor megszabadulva a hétköznapok minden nyűgétől szárnyal a mélység felett. Ahol csak ő van, a fülébe suttogó szél és a hinta, ami megadja neki a repülés élményét.

Kamaszkora óta úgy érezte, hogy minden kimosott ruha, minden elkészített étel csak eggyel több béklyó a testén és a lelkén, melyek a földhöz kötötték.

Nem Nylset okolta. Szerette őt, amennyire csak egy nővér szeretheti az öccsét. Akárhányszor Nyls beteg volt, az ágya mellett virrasztott, és csak azért imádkozott, hogy átvehesse tőle minden fájdalmát. Akár az életét is adta volna Nyls boldogságáért, mégis ott motoszkált benne a csillapíthatatlan szabadságvágy. Mintha csak egy sas karmai marták volna belülről, ami ismeretlen istenektől nyerte erejét és ügyességét, hogy kibújjon minden korlátozás alól. Csak a hinta nyújthatott számára rövidke megnyugvást.

Ám bekövetkezett az, amit gyerekként sokszor nehezére esett elhinni, hogy valaha eljön. Felnőttek. Az aprócska, fából eszkábált házikó, a magányos, mindennapokért vívott harc a régi maradt, csak ők változtak. Immáron nem magukra maradt gyerekek voltak, hanem két fiatal felnőtt, akik szeretettel óvták egymást, miközben a világ hívószavának engedelmeskedve próbáltak utat találni maguknak a káoszban.

– Szeretem Siirit! – állt elő egy nap Nyls a nagy hírrel. Az arca sugárzott, és Nana érezte, hogy széttárt karjával nemcsak őt, de az egész világot magához szorítaná.

Hogy a szegénységük ne állja Nyls útját, ezért Nana ettől kezdve még keményebben dolgozott. Még több mosás és vasalás, még több varrás és még több átbeszélgetett éj után végül Nyls egy este ismét boldogságtól mámorosan ért haza.

– Odaköltözöm! – jelentette be szinte megrészegülve. – Össze fogunk házasodni!

Nana mosolygás közben az ajkába harapott, hogy elterelje a saját figyelmét a mellkasába hasító fájdalomtól.

Nem értette, mi történik. Nyls önfeledt öröme keserű könnyekkel töltötte meg a könnycsatornáit, és arcára fagyott mosolya a harapás fájdalmától volt terhes.

Hiszen ezért dolgozott. Csak Nyls boldogsága és sikere volt fontos. Közben mindvégig a boldogságról álmodozott, amiről azt hitte, csak úgy érheti el, ha szabaddá válik. Megszabadulva a mosástól, takarítástól és az élet szülte kismillió teendőtől, amelyek kizsigerelik az ember testét és szárnyát szegik a léleknek. Igen. Csak így lehetsz szabad, csak így lehetsz boldog, hitette el magával hosszú éveken keresztül.

Végre megérkezett. A válasz minden imájára, a kulcs minden bilincséhez. Mostantól sem Nyls szennyese, sem Nyls éhe nem neki ad munkát. Nincs többé késő éjszakai mosás, aztán vasalás hajnalban, hogy reggel Nyls tisztán lépjen ki az ajtón. Nem kell többé a kezét tördelve orvosért rohannia, ha Nyls beteg, és nem kell többé azon aggódnia, hogy honnan teremtsék elő az orvosra költött pénzt. Mostantól igazán szabad. Olyan szabad, amiről mindig azt gondolta, hogy élő ember soha el nem érheti. Ám nem volt boldog. Egy szemernyi boldogságot sem érzett.

Minek a szabadság, ha nincs kivel megosztani?! Mit ér az egész, ha egymagad vagy e hatalmas világban, ahol milliárdnyi lélek bolyong, de egyikről sem te gondoskodsz, és egyik sem gondoskodik rólad?! Mi értelme az életnek, ha nincs egy kar, amibe belekarolhatsz, miközben megteszitek azt az utat, amit senki más nem ismer, senki más nem tisztel, csak ti ketten?!

– Felmehetnénk a hintához? – kérdezte Nana Nylstől a költözés előtti este. Hosszú, sötétszürke ruhája ezüstös és fekete foltokkal tarkított tollaktól volt ékes. Ébenfekete hajába is kötött a madártollakból egy finom fekete szalaggal. Elegáns ívű arcélével és szigorú rajzolatú szemöldökével, ebben a ruhában úgy festett, mintha a lelkében lakó sas kiutat talált volna a labirintusából, hogy végre megmutathassa magát.

Ahogy mindig, Nyls aznap este sem mondott nemet Nana kérésére. Tudta, hogy ez Nana egyetlen öröme, és mivel mindent neki köszönhetett, egyszer sem tagadta meg tőle.

Lassan, némán felsétáltak a közeli dombra, a tetején álló legmagasabb fához. Megmászták a fa köré épített lépcsőt, hogy feljussanak a hinta számára barkácsolt emelvény tetejére, majd elkötötték a hintát a fáról. Nana Nyls segítségével gondosan elhelyezkedett rajta, majd ellökte magát az emelvénytől.

Lassan, lendület nélkül suhant a hinta a mélység fölé, majd lendületéből tovább veszítve, szinte erőlködve érkezett vissza az emelvény fölé. Ott azonban Nyls óvatosan megfogta a hinta ülőkéjének a szélét, majd ismét a mélység fölé lökte.

Nana arca felderült, ahogy érezte a bőrét egyre erősebben simító szelet. Nyls minden egyes lökése egyre gyorsabbá és céltudatosabbá tette a hinta mozgását, és egyre több rablánc hullott le Nana lelkéről. A fülébe süvítő levegő, az arcába csapó szél, a ruháján és a hajában levő tollak keltette finom légörvények mind a sas erejét növelték. Végre újra ott volt, ahová teremtetett. A közegben, amely egyszerre veszi körül és járja át, és amit többé soha nem akar elhagyni.

Nana becsukta a szemét, és nem küzdött tovább. Érezte a hinta minden rezdülését, enyhe fordulását, amikor Nyls nem egyformán lökte meg az ülőke mindkét oldalát. Majd érezte, ahogy a hinta késlekedés nélkül tér vissza a neki kijelölt útra. Ez volt a természetes és erőfeszítés mentes út. Éppen ahogy a sas repül. Kitárta szárnyait és csak repült, repült, míg elmúlt minden fájdalma. A folytonos küzdelem, az elhagyatottság és veszteség érzése, a munkában túlhajszolt szövetek fájdalma, mind eltűnt. Mintha soha nem is lettek volna.

– Nana! – kiáltotta Nyls leérve a dombról. A vértől tocsogó tollakkal mit sem törődve vetette magát térdre a sárban, majd óvatosan Nana feje alá csúsztatta a kezét.

– Most már mindketten szabadok vagyunk – suttogta mosolyogva Nana, majd békésen lehunyta a szemét.

A sas célba ért.