Ó, Világ! Te szárnyas mindenség!
Miért nem érthetlek?
Változásidból miért nincs soha elég?
Bár így is szeretlek!

Minden jön, s majd elvonul nyomban,
tüneménye csillagát hagyva csupán,
mely virít, míg a Nap sugara
fénylik, s villámokat szór nyomán.

Minden megy, s múlik az árral,
az ember fel sem fogja tán,
de megbékél a múlttal, s a mával,
hisz érezheti, s látja is magán.

Mert mily keserves, ha az ember
búsan látja szemének íveit,
mik az idő tollával íródtak le,
s ezt soha nem feledheti.

S mily gyermek vagy, ember,
ha ezt fájdalmid ellenére kívánnád
lemarni helyükről, mert úgy érzed, teher,
s kínlódsz, szenvedsz ahelyett,
hogy békétlenséged űznéd el!

Mert csak egy van, mi szépít,
az okosak gyógyírja, mi segít,
fogadd el, s szeresd Magad,
hogy szerethesd világodat!