A szavak különlegesek. Képesek láttatni a láthatatlant, rabul vagy akár kétségbe ejteni a szívet.
Nem vagyunk gépek, hogy minden nap ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és inspirációval üljünk le írni.
Gyerekként sok időt töltöttem folyóparton. Imádtam a víz közelségét, tiszteltem az erejét és csodáltam a titokzatosságát.
Biciklin ülök. Száguldok lefelé az erdős hegyoldalon. A szél élesen süvít a fülembe, miközben minden idegszálammal az akadályokra figyelek.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
A második dolog, amit meg kell tenned, hogy író lehess, hogy folyamatosan írsz. Ne hallgass az emberekre, akik megmondják Neked, hogy csupán néhány író jut el a művei kiadásáig, és Te nem leszel köztük!
Manapság, amikor a média azt célozza, hogy reakciót váltson ki Belőled, és amikor divattá vált hangosan, egy pillanatot sem vesztegetve hangot adni a saját véleményünknek, talán furcsán veszi ki magát, ha azt mondom, hogy a legjobb barátod a néma szemlélődés.
Az író imázsához menthetetlenül hozzátartozik az aprócska jegyzetfüzet, amibe úton-útfélen írogat. Ezt később, a dolgozószobája magányában újra előveszi, és a zilált, aprócska betűket szaporítva újabb csodás történeteket hív életre.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
– Ezek soha nem fogynak el?! – mérgelődött a béka, miközben sietősen próbált a nyílt vízről a nádas biztonságos sűrűjébe jutni.
Már nem beszélünk róla. Tán el is felejtettük a létezését, ezzel tovább gyorsítva az elmúlás folyamatát. De kellhet-e a modern embernek egy olyan hely, mint Giaxeet? Egy hely, melyről valaha mindenki tudott, s nagy megbecsülésnek örvendett.
„Atyáink szellemének nevében
örökre száműzlek!
Legyen hajlékod a hideg kő,
legyen társad az eső!
Vigyétek!”
