Nem vagyunk gépek, hogy minden nap ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és inspirációval üljünk le írni.
Gyerekként sok időt töltöttem folyóparton. Imádtam a víz közelségét, tiszteltem az erejét és csodáltam a titokzatosságát.
Biciklin ülök. Száguldok lefelé az erdős hegyoldalon. A szél élesen süvít a fülembe, miközben minden idegszálammal az akadályokra figyelek.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
A második dolog, amit meg kell tenned, hogy író lehess, hogy folyamatosan írsz. Ne hallgass az emberekre, akik megmondják Neked, hogy csupán néhány író jut el a művei kiadásáig, és Te nem leszel köztük!
Manapság, amikor a média azt célozza, hogy reakciót váltson ki Belőled, és amikor divattá vált hangosan, egy pillanatot sem vesztegetve hangot adni a saját véleményünknek, talán furcsán veszi ki magát, ha azt mondom, hogy a legjobb barátod a néma szemlélődés.
Az író imázsához menthetetlenül hozzátartozik az aprócska jegyzetfüzet, amibe úton-útfélen írogat. Ezt később, a dolgozószobája magányában újra előveszi, és a zilált, aprócska betűket szaporítva újabb csodás történeteket hív életre.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé.
Üres gondolatokkal, tétlenül bolyongtam a világban. Árva voltam. Szülő nélkül, gyermek nélkül, álmok nélkül sodródtam végig a múló éveken. Kongó, tudat nélküli testem egyik helyről a másikra vonszolta magát, miközben egyetlen vágya az volt, hogy egy nyugodt fa alatt találja sírját a lenyugvó nap sugaraival.
Csak egyedül akart lenni, semmi más nem járt a fejében. Sem azok, akik aggódnának, ha tudnák, hogy hol van, sem a tény, hogy egy megáradt folyó közepén szárazon maradt zsebkendőnyi földdarabon álló roskatag épületbe menekült.
Nézzünk szembe a ténnyel, nem ez volt Gundo legfényesebb napja. Na nem mintha kikopott volna a tollából a szavak ékessége, vagy netán cserben hagyta volna a szabadságtól megmámorosodott fantáziája. Nem. Gundonak egyszerűen elfogyott a szobája.