– Maga Superman! – harsogta a lélekgyógyász. – Engedje ki! Honnan kéne az embereknek tudniuk, hogy mi rejtőzik önben, ha nem mutatja meg?

Bir azonban továbbra is csak némán ült a kanapé szélén. Arca rezzenéstelenül tükrözte a mélyről feltörő bánatot és az egyre többek által kezelhetetlennek hitt gyámoltalanságot, amelyről Bir abban a szent pillanatban nem tudta eldönteni, hogy nem épp a terápia okozza-e.

– Szedje össze magát! – pattant fel foteljéből a terapeuta. – Mi tartja vissza?

– Nem tudok repülni – pislogott Bir a szemüvege mögül zavartan, miközben teste egyetlen izma sem mozdult.

– Ugyan már! – vágott vissza a lélekbúvár. – Nem kell fennakadni minden apróságon! Higgyen! Csak higgyen!

Bir óvatosan körülnézett a szobában, kamerát vagy vallási jelképet keresve, ám mivel egyiket sem talált, a tekintete kissé megnyugodva tért vissza a bal cipője orrára.

– AZT AKAROM, hogy holnap már Superman menjen be a munkahelyére! – üvöltötte a pszichológus olyan erővel, hogy Bir szinte érezte a rezgést a homloklebenyében.

– Már holnap? – suttogta óvatosan, felfelé pillantva a szemüvege fölött.

– Most mondja meg őszintén! – fonta karba a kezét az orvos. – Mire vár még?

– Nem is tudom... – sutyorogta Bir erőtlenül, majd lesütötte a szemét.

– Rendben! – dobta le magát a doki a fotelbe, miközben kezébe vette Bir kartonját. – Lejárt az időnk. DE! El nem halasztható házi feladatot adok magának. Mire legközelebb találkozunk, látni akarom, hogy ön végre azzá a hőssé változott, aki legbelül rejtőzik – temetkezett bele  köszönés nélkül a jegyzetelésbe.

Bir némán megfogta a lábánál álló táskáját, felállt, majd a legnagyobb csendben kioldalgott a szobából. Bár minden idegszála tiltakozott ellene, hazafelé menet felkeresett minden elérhető távolságban levő jelmezboltot. Nem adott sok esélyt annak, hogy az ő méretében is talál megfelelő ruházatot, így szinte sokként érte, amikor az egyik boltban szemrebbenés nélkül levették a méreteit, és közölték, hogy másnap reggel átveheti a méretre készült jelmezét.

Harmadnap reggelén tehát minden készen állt, hogy előtörjön belőle Superman, ahogy azt az orvos rendelte. Bár nem volt sok kedve hozzá, rövidke tépelődés után mégiscsak felvette a szűk kezeslábast, ráhúzta kívülről a falatnyi aranyszínű alsógatyát, majd nyakába kötötte a tűzpiros lebernyeget. A fejét csóválva megállt egy pillanatra a tükör előtt, végül egy mély sóhajjal felemelte a táskáját és útnak indult, ahogy egy átlagos munkanapon is tette volna.

Azon a reggelen viszont szorosan a fal mellett közlekedett. Legszívesebben a házfalak belsejében haladt volna, de ezt érthető okokból nem tehette. Úgy érezte, hogy mindenki őt méregeti, de ha valaki mégse tenné, majd fogja, amint észreveszi, hogy a többiek őt bámulják. Azonban az üres utcákról a zsúfolt megállókba érve, majd közösségi járműveken utazva meglepve tapasztalta, hogy senkit sem érdekel a vadonatúj kosztümje.

– Majd a kollégák odabent! – szorult görcsbe a gyomra az újabb gondolatra, azonban okkal nem hozott magával normális ruhát, így kénytelen volt magán tartani a jelmezt.

Ám munkahelyére érve ugyanazokkal a halvány, sápadt arcokkal, karikás és ködös tekintetekkel találta szembe magát, mint eddig bármikor. Sehol egy felcsillanó tekintet, sehol egy kuncogás, egy visszafogott ujjal mutogatás, vagy akár egy sutyorogva elhangzó megjegyzés. Mindenki a megszokott asztalánál, a jól begyakorlott mozdulatokkal végezte az unalomig ismételt teendőket, miközben a képernyőn kívül semmi más sem fért bele a látómezőjükbe, csak a hűséges kávés bögre.

Bir egyik jelmezes napja után a másik következett, miközben sem a főnöke, sem a munkatársak, sem az ügyfelek ingerküszöbét nem volt képes megugorni, hogy egyik napról a másikra Superman költözött a városba. Kicsit vézna, kicsit pocakos és még szemüvegben is hunyorog, de mégis csak Superman! De semmi. Szürke napok, szürke feladatok és szürke elmék mindenütt.

Bir végül döntött. A következő terápiás alkalomra átöltözve érkezett. A lélekgyógyász elnyúlt ábrázattal nézett végig rajta, amikor kinyitotta az ajtót. A fekete gyapjúnadrág, a sűrűn göndörödő birkagyapjúra emlékeztető pufi dzseki és az alóla kivillanó vigyorgó birkás póló mellbe vágta a drága doktort. A fehér, göndör gyapjú utánzatú sapka, a Bir arcát kétoldalt keretező, hatalmas, lógó, fekete fülekkel pedig valósággal letaglózta.

– Hát ez? – hebegte elcsukló hangon.

– Tudja, doktor úr, rájöttem, hogy ez sokkal inkább én vagyok. Ezen kívül ebben nem pisilek be, mire kicsomagolom magam belőle.