Szavak. Szavak és képek. Szavak, képek és hangok. Apró villanások, hosszú monológok, amelyek újra és újra támadják Parna érzékeit. Élesen, mintha ott és akkor történne minden, mintha az egész napja újra lejátszódna a szobájában. Akárcsak egy színház, ahol a süket csendből egyszerre életek, történetek bukkannak felszínre, miközben megelevenedik a sötét.

Akár becsukja a szemét, akár nem, ugyanazokat az eseményeket látja, ugyanazokat a hangokat hallja. Minden szó, minden rá szegeződő tekintet újra és újra előugrik a semmiből.

– Vajon miért mondta ezt? – ismétlődik konokul a kérdés a fejében. – Talán azt gondolja...? De miért?

Kutat az elméjében, hátha képes előhalászni hasonló szavakat, hasonló arckifejezést, de hiába. Minden jelenet más. Más szavak, más emberek, más szándék, akárhova is néz a múltban. Úgy érzi, egy gonosz játék résztvevője, ami csak arról szól, hogy ő ne érthesse, ő ne játszhasson felszabadultan.

Ám kiszállni nem tud. Hogy is tehetné? Lelkében megmagyarázhatatlan vonzódást érez azokhoz az érthetetlen, furcsa lényekhez, akik körülveszik, akik magukhoz hasonlónak gondolják, így akként is bánnak vele. Mi több, hajtja a vágy, hogy ráleljen a szabályokra. De meddig?

Ez az éjszaka azonban másról szól. Csupán egyetlen nap, amely épphogy elmúlt, mégis belevéste magát az elméjébe, ezért most csupán ennek, ennek a napnak a válaszait keresi. Nem kell szabály, nem kell általános törvény, kizárólag válasz az ezernyi miértre.

Mert válasz nélkül nincs jövő. A holnap csak a félelemből fog táplálkozni, mert képtelen volt megtanulni a mai nap leckéjét. Hogyan léphet így tovább?

Dermesztően hat rá a tudat, hogy mindaz, amit ma nem értett, holnap megismétlődik. Majd holnap után is, majd azután. Miért ne tenné? Hiszen ha nem ismeri a játszmát, ki sem kerülheti.

Már majdnem pirkad, de Parna még mindig az ablakban ül és elmélkedik. Tudja, hogy aludnia kéne már, ám az elméje nem csitul.

Kellenek a válaszok. Mert élni kell.