Elefánt a Porcelánboltban
Olvadó vallomás

OLVADÓ VALLOMÁS

  • Caelan Rhys
  • 2018.02.13 18:27
  • 265

Üres gondolatokkal, tétlenül bolyongtam a világban, mielőtt találkoztunk. Árva voltam. Szülő nélkül, gyermek nélkül, álmok nélkül sodródtam végig a múló éveken. Kongó, tudat nélküli testem vonszolta magát egyik helyről a másikra, miközben egyetlen vágya az volt, hogy bárcsak egy nyugodt fa alatt találná sírját a lenyugvó nap sugaraival.

Aztán jöttél Te. Kecsesen, sebesen és visszatarthatatlanul, mint a nyári égen szaladó felhőkből lecsapó villám. Váratlanul, mégis csodálatot keltő eleganciával forgattad fel az életem. Tétlenül bámultam, megadtam magam vonzerődnek, s örültem annak, hogy végre én is tartozom valakihez, végre nekem is van kiért élnem. Majd tipródni kezdtem.

Ahányszor csak rád néztem, úgy éreztem, mintha megállt volna a szívem csak azért, hogy meleg szíved dobbanását meg ne zavarja az enyém okozta zörej. Így lett az te szíved az enyém is, mely uralma alá hajtotta mellkasom minden zugát. Szólni sem mertem, félvén, hátha megbántódva szavaimtól a tied is elhallgat, s én belehalok. Önzőnek éreztem magam, hiszen velem voltál, engem akartál, s hálátlannak éreztem a lelkemből feltörő igényt, hogy szót emeljek, hogy még annál is többet kérjek, mint amit kérés nélkül adtál.

Ezért minden nap csupán szememmel követtem tetteidet, néha órákra beleveszve ténykedéseidbe, és élvezve minden pillanatot, mikor tekintetemmel végigsimíthatom formásan telt alakod, s kecses arcod. Csak néztem, követve a csodás vonalakat, melyeket szerelmünk feltárt előttem. Néztem, ahogy gömbölyded formáid nyúltak és hajladoztak, mint a fűz, amely háborgó levegővel táncol, és egyre inkább úgy éreztem, mintha tested minden porcikája a mozgás által kívánná láttatni belsőd csodás lüktetését. Végleg elvesztem.

Mint olvadó viasz virág, mit megérintett a nap lehelete, úgy folytam szét közös életünkben. Úgy lettem az, aki most vagyok, egy forróságtól tébolyult részeg, kinek gerince büszkén feszült az ég felé, mikor elnyerte kezed, csak hogy újra elveszítse tartását, mikor meggyűrűzött kezedbe adja életét.

Napról napra olvadok, mint a zsír, amelynek tűz kell, hogy magába fogadhassa mindazt, mit önként, a hidegben soha nem tenne, s még szavát sem hallhatod formáját vesztve. Csak csorgok végig a perceken, órákon, akárcsak annak előtte, de ez most fáj.

Fáj, perzsel, hogy velem vagy, te drága láng, s mégis úgy érzem, belehalok. Belefulladok szerelmed tajtékzó habjaiba, s nem mutatsz utat, hogyan maradhatnék a felszínen, hogyan úszhatnék benne. Megfojt a hév, mellyel leveszel rólam minden terhet, miközben nem veszed észre, hogy amit hátrahagysz, az egy csupasz csontváz, egy izmoktól, zsigerektől megfosztott báb, az életnek csupán torz utánzata.

Most már tudom. Belehalok, ha szeretsz, és belehalok, ha elhagysz, így választani nem tudok. Ezért esengek, hogy dönts Te haláltusámról, még ha ezzel ismét kezedbe adom, mit e sorokkal kérni merészeltem annak előtte.

Látod, mit tettél? Lángoló szerelmed által gyermekké tettél gyermekeink helyett, így erősítve kötődésem. Hiszen immáron naiv, esendő gyerekként, barátként és ha továbbra is elfogadsz, izzó vérű szeretőként is tiéd vagyok. Könyörülj rajtam!