Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé.
Ezt a levelet már nagyon régen meg akartam írni, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy alaposan végiggondoljam a közlendőmet. Remélem, hogy még nem túl késő, és megbocsátod a csúszást.
Tudom, hogy az írói lét romantikus képébe nem csupán a poros párizsi padlásszoba, a kicsapongó élet és a korai halál tartozik, de a létezés minden egyes józanul töltött percét átitató vágy is a Múzsa csókja után.
Az a füsttől terhes éj nyomtalanul is elmúlhatott volna. Elszállhatott volna, mint az emberi történelem megannyi apró dísze, ami nap mint nap elpárolog a jelenből, mintha soha nem is létezett volna.
Csitulj, drága,
csitulj!
Engedj utolsó utamra csendben!
A fiú végre megérkezik a domb tetejére. Körülveszi a csönd, amelyet annyira áhított. Az alatta elterülő város, ahonnan érkezett, innen nézve békésnek és nyugodtnak látszik. Az utcák, házsorok, mint fehéren ragyogó érhálózat, lágyan ívelve szelik át a táj zöldjét.