A fiú végre megérkezik a domb tetejére. Körülveszi a csönd, amelyet annyira áhított. Az alatta elterülő város, ahonnan érkezett, innen nézve békésnek és nyugodtnak látszik. Az utcák, házsorok, mint fehéren ragyogó érhálózat, lágyan ívelve szelik át a táj zöldjét.

Tekintete szelíden halad végig az egyik íven. Hagyja, hogy a szeme átsuhanjon egy másik ívre, ahogy az előbb óvatosan, majd egyre bátrabban meglódulva leválik a fő érről. Egész testében érzi az áramlást, amely élettel tölti meg a képzelt folyamot.

A város mintázata, mint egy ujjlenyomat, szinte beleég az emlékezetébe. Szemét becsukva is látja, érzi, ahogy lüktet. Hagyja, hogy az áramlás elragadja. Izmai elernyednek, légzése lassul. Teljesen megnyugszik és átadja magát a pillanatnak. Végre hazaért.

Elméje tudja, hogy a mintázatoknál kevés megnyugtatóbb dolog van a világon. Legyenek akár olyan egyszerűek, mint a mosógép dobjának unalomig ismételt forgása, vagy olyan összetettek, mint egy sok sávos út forgalmának felbomló, majd újra és újra felépülő, téglafalhoz hasonló mintázata.

Tudod, hogy mit hagysz magad mögött a pillanattal, miközben tudod, hogy mi van még előtted. A Váratlan mozgástere a végletekig beszűkül, miközben az Ismert tölti ki a körülötted levő világot.

Ez a bázis lehetőséget ad, hogy felkészülj a következő ütközetre. Lágyan körülvesz, mint egy puha, meleg takaró, ami nyugtat és véd. Megóv a félelemtől és attól, hogy valami olyanra kelljen reagálnod, amire nem vagy felkészülve.

Megóv, hogy beszélned kelljen, így megóv, hogy rossz szavakat válassz, megóv, hogy rossz hangsúlyt, rossz gesztust használj. Ha megteszed, érzelmeket váltasz ki, azok pedig lerombolják az elmédben tárolt mintázatokat. A mintázatok hiánya pedig újra bizonytalanságba taszít.

A látható világ telis-tele van mintázatokkal. Mind más, mint a kezed ujjai, de együtt mégis egy harmonikus egészet alkotnak, amint elég közel kerülnek egymáshoz. Akár a higany csillogó cseppjei, amelyek egyetlen egésszé forrnak össze egymás közelségétől, a mintázatok is csodálatos és változatos harmóniává egyesülnek, amint egymásra találnak.

Amint a fizika szigorú törvényei frigyre lépnek az elme határtalan erejével, a környezet érthetővé, világossá és kezelhetővé válik.

A pénztárnál sorban álló emberek cipőinek körvonala, vagy a téli fák csupasz ágaira rajzolt hullámvonal, mind olyan mintázatok, amelyek akárhol is bukkannak fel újra, ismerőssé teszik a pillanatot. Az ismerős pillanat pedig békés, nyugodt, kiszámítható.

Mint a dal, amit édesanyád énekelt kisgyermekkorodban, vagy mint a Hold képe, amely feltűnik, majd eltűnik, hogy ismét várj reá. Megunhatatlan. Annál mindig hamarabb ér véget.