– Minek eteti azokat a koszos tollcsomókat? – kiáltott oda Alejj összehúzott szemöldökkel a park közepén lévő padon ülő Khuna felé. – Igazán nem kéne ideszoktatnia őket! Csupa bolha meg bogár az összes – fordult meg lassan, totyogósan, majd nyöszörögve letelepedett a pad üresen álló felére.

– Mondja csak – szólalt meg újra néhány percnyi feszült csend után –, hallja egyáltalán, mit beszélek?

– Hogyne hallanám, kedves uram! – válaszolt Khuna udvariasan mosolyogva a madarak felé. – Ám attól tartok, hogy több bogár van a haja alatt, mint ebben a csapat madárban, ezért nem tudom, mit is válaszolhatnék.

– Lehet, hogy megöregedtem – vágott vissza Alejj büszkén kihúzva magát –, de azt senki sem mondhatja, hogy elveszítettem volna a józan ítélőképességemet! Ezek a madarak igenis kártékonyak és veszélyesek, ezért kilőni kéne őket, nem etetni!

– Tehát az nem zavarná, ha a temérdek szabadidőmben puskával bujkálnék a bokorban galambokra vadászva, de az csípi a szemét, hogy lehoztam nekik egy kis száraz kenyérhéjat – vett elő látványos mozdulattal egy újabb darab kenyeret az ölében lévő papírzacskóból és Alejj felé mutatta. – Ha van még néhány ilyen kisvárosba illő ötlete, azt ajánlom, ne nagyon hangoztassa őket, mert beviszik!

– Ah, beszél itt badarságokat nekem! – legyintett Alejj lekicsinylően. – Én csak annyit mondtam, hogy megszabadulni kéne tőlük, nem etetni őket. Ugyan hová vinnének ezért?! – morgott egyre ingerültebben Alejj, miközben jókorát koppantott botjával az aszfalton.

– Az attól függ, fegyverrel a kezében mondja, vagy anélkül…

– Ne nevettesse ki magát! – vágott közbe hirtelen Alejj. – Inkább fejezze be azonnal, amit csinál, vagy rendőrt hívok!

– Ugyan-ugyan – válaszolt Khuna nyugalmat erőltetve magára –, ne haragudjon már ennyire néhány éhes madárra. Hát nincs magának szíve?

– Hogy ne lenne?! – nézett szikrázó tekintettel Alejj Khunára. – Ha nem lenne, nem beszélgetnék itt magával.

– Nem kell velem beszélgetnie – kacagott fel gúnyosan Khuna. – Szemközt van a rendőrőrs. Ha előadja a világmentő ötletét arról, hogy kéne a városi parkban ártatlan madarakra lövöldözni, szerintem jó sokáig szóval tartják majd.

– Nem azért beszélgetek magával, mert kell, hanem azért, mert látom, hogy magányos, különben nem ezekkel az együgyű teremtményekkel múlatná az időt. Egyébként is, mit akar már megint ezzel a lövöldözéssel? Ennyire tetszett? Mert akkor lehet, hogy inkább magának van baja a haja alatt.

– Együgyű teremtmények?! – ejtette a kezét nevettében az ölébe, ahol az üres papírzsák recsegve jajdult fel a keze súlya alatt. – Uram, segíts, mert megfulladok a nevetéstől! Hallotta magát valaha beszélni? Ezek a szerencsétlenek színesebben burukkolnak, mint ahogy maga beszél. Ömlik a sötétség a szájából! Csak a gyilkolás, a szitkok és a kötözködés!

– Sajnálom, ha így gondolja… – motyogta alig hallhatóan Alejj lehorgasztott fejjel, majd mindketten elhallgattak.

A hirtelen közéjük férkőző csendbe lassan bekúszott a távoli gyerekzsivaj, az autók zaja, a madarak lába alatt összekoccanó kavicsok halk csörgése. A hangok lassan falat emeltek közéjük, ám ők csak ültek egymás mellett, mintha nem is akarnának tudomást venni a másik jelenlétéről. Khuna egészen apró morzsákat csipegetett az utolsó kenyérdarab maradékából, míg Alejj minden figyelmét látszólag a botján pihenő keze kötötte le, miközben a gondolataiba mélyedt.

– Az Isten áldja a temperamentumáért, drága Khuna! – törte meg végül a csendet Alejj. – Utoljára talán az én Aljhimmal veszekedtem ilyen jót!

– Bizony, bizony – bólogatott Khuna együttérzően. – Szép volt, milyen szép is volt, amikor az én Khierem még velem volt… – gördült ki egy alig észrevehető könnycsepp Khuna szeméből.

– Akkor a holnapi viszontlátásra, ha az égiek is úgy akarják! – állt fel a botjára támaszkodva Alejj, miközben halvány mosoly jelent meg az arcán.

– Vigyázzon magára addig is! – viszonozta a mosolyt Khuna, miközben a táskájába tette a kiürült papírzacskót, aztán öregesen botorkálva ő is haza indult.