Kedves Barátom!
Tudom, hogy az írói lét romantikus képébe nem csupán a poros párizsi padlásszoba, a kicsapongó élet és a korai halál tartozik, de a létezés minden egyes józanul töltött percét átitató vágy is a Múzsa csókja után.
Amikor ülsz az üres papír felett, és azon gondolkodsz, vajon maradt-e még értékes darabja a lelkednek, amit eladhatnál akárcsak egyetlen újabb ihletett pillanatért. Amikor bármit teszel, a papír fehérsége az arcodba röhög, és Te tudod, hogy azért teheti, mert nem vagy méltó rá, hogy megtöltsd tartalommal, bármit is próbálsz elhitetni a közönségeddel. Amikor ráeszmélsz, hogy minden legenda, rémálom és közhely igaz, valóban a véreddel kell fizetned a Múzsának minden egyes percért, amikor elég közel enged magához, hogy a keblére hajthasd a fejed.
Amiről azonban nem szólnak a mesék, hogy ennek nem feltétlenül kell így történnie. Kibékülhetsz a múzsáddal, megismerheted, mit szeret, mit nem, hogy végül tökéletes harmóniában, a legelkötelezettebb szerzőtársadként termékenyítse meg minden leírt és még meg nem írt művedet. Ám ehhez nem elég, ha vágysz a társaságára, és főleg az kevés, ha csupán vársz rá.
Hiszen a kapcsolat, amit fel akarsz építeni, a legbensőségesebb, legbizalmasabb, legintimebb életed minden kapcsolata közül. Ő lesz az, aki először tud meg Rólad mindent, és aki előtt soha nem lesznek titkaid. Ő lesz az, aki többet fog tudni Rólad, mint minden rokonod és ismerősöd együttvéve. Sőt, jobban ismer majd, mint Te saját magadat.
Persze a múzsád lesz az is, aki mindenkinél jobban megért, és aki határok, feltételek és ítélkezés nélkül támogat, bármihez is kéred majd a segítségét. Soha nem fog kényszeríteni, zsarolni vagy könyörögni azért, hogy a kedvére tégy, netán használd a mindig elérhető segítségét. A tőle származó ihleted is csupán gyorsan illanó sugallatként látogat majd meg, Rád hagyva a döntést, hogy mit kezdesz vele. És ha már így van, a társaságát sem fogja Rád erőszakolni, hiszen tudja, hogy a jelenléte nem csak örömnek, de félelemnek, fájdalomnak is forrása lehet.
Neked kell döntened, hogy vállalod-e mindezt! Neked kell eldöntened, hajlandó vagy-e együtt élni egy érzéssel, egy hanggal a fejedben, amiből ugyan csodák születhetnek, de kiszámíthatatlanná teszi a mindennapjaidat, és kényszerűvé teszi a belső tusáiddal való szembenézést. Felkészültél?
Ha igen, akkor tudd, hogy az első néhány száz, néhány ezer lépést Neked kell megtenned! Mert akkor is ápolgatnod kell a múzsáddal való kapcsolatodat, amikor ő éppen messze jár. Szőnöd kell a szavakat, hogy amikor visszatér, tudja, lássa, hogy gondolsz rá, szeretettel várod, és bármikor is jön, teljes szíveddel öleled Magadhoz. A távollétében írt szavaid lesznek bizonyságul, hogy áhítottad, gondoltál rá, és lelkesen készülődtél a fogadására mindvégig, amíg távol járt.
Ez szerelem, méghozzá a legnemesebb fajtából való. Tiszta, önzetlen, amely kitart jóban, rosszban, és ami nem jöhet létre másként, csak ha aktívan részt veszel benne, és szorgosan építgeted nap nap után.
Írj, mialatt vársz rá! Egy mondatot, egy bekezdést, de még jobb, ha egy egész oldalt vetsz papírra minden nap. Írj racionálisan, őrülten, unottan, vagy a felhők között járva, nem számít!
Ha a múzsáddal akarsz egy asztalhoz ülni, előbb meg kell terítened! Szép szavakkal és csúnyákkal, történetekkel és villanásokkal, szövegekkel, amit aztán elégetsz, mert még Te sem akarod elolvasni, vagy olyanokkal, amiket aztán világgá kürtölsz örömödben!
A lényeg, hogy írj! Ma, holnap, és minden nap egészen addig, amíg csak táplálni akarod e szerelem lángját!
Véget nem érő alkotó pillanatot kívánok,
Caelan
