Drága Barátom!
Ezt a levelet már nagyon régen meg akartam írni, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy alaposan végiggondoljam a közlendőmet. Remélem, hogy még nem túl késő, és megbocsátod a csúszást.
Talán még emlékszel arra, amikor az ismeretségünk elején meséltem Neked, hogy számomra a történetmesélés olyan, mint a lélegzés. A fejemben a semmiből előbukkanó történetek nekem annyira természetesek, hogy amikor megtanultam írni, teljesen egyértelműnek tűnt, hogy a beszéd mellett ezt is azért kaptam, hogy megosszam másokkal is, amit ezek nélkül csupán én láthatnék, csak én élvezhetnék és csakis én tanulhatnék belőlük.
Ezért írtam. Az iskolában, az iskolán kívül, és ha került rá alkalom, akkor a kettő között is. Ha nem írtam és volt hallgatóságom, akkor meséltem. Az osztálytársaimnak és a tanáraimnak, ismerősöknek és idegeneknek, bárkinek és mindenkinek, aki elég merész volt részt venni a képzeletbeli kalandtúráimon.
Szerencsémre mindig akadt legalább néhány lelkes érdeklődő. Amikor pedig mégsem, hálás voltam a lehetőségért, hogy papírra vethetek legalább néhányat a szösszeneteimből. Bár kétségtelenül élveztem élő és lélegző közönséget elvarázsolni, azt hamar megtanultam, hogy a le nem írt szó elszáll, és a csupán élőszóban továbbadott történeteim többsége lassan megfakul és szertefoszlik az újabb és újabb történeteim árnyékában.
Talán furcsán hat, de mindezek ellenére soha nem gondoltam arra, hogy író legyek. Sőt, még csak eszembe sem jutott, hogy publikálási lehetőséget keressek. Élveztem a folyton változó sztorikat a fejemben, örültem, hogy az embereknek tetszik, és ez teljesen kielégített.
Nem sokkal később a mesés szeánszok egyre ritkábbá váltak. Talán én kezdtem magamba zárkózni, talán az emberek változtak meg körülöttem, de kamaszként már egyre többet írtam és egyre kevesebbet meséltem.
Éppen ezért ért olyan váratlanul a felkérés egy országos terjesztésű újságtól, hogy írjak nekik. Mi több, nem akarták megkötni a kezem, csak történeteket akartak, minden számba újat. Elhiszed? Az én történeteimet akarták!
Szárnyalni lett volna kedvem, de innentől kezdve gyorsan pörögtek az események. Ott volt a szigorú leadási határidő, ráadásul életemben először szerkesztővel kellett együtt dolgoznom. Egy fantasztikus, céltudatos, ugyanakkor végtelenül inspiráló emberrel, akinek a tudásánál csak a türelme volt nagyobb.
Soha nem mondta, nem is érzékeltette, de biztos vagyok benne, hogy rövidke, ám igen szoros együttműködésünk alatt számtalanszor próbára tettem. Nem szándékosan, egyszerűen szerelmes voltam a szavaimba. Hosszú órák, néha napok vérverítékes vitája után tudott csak az írásaim egy-egy részletén változtatni, és jellemzően az is az ő zsenialitásán múlott, hogy egyszer sem csúsztunk le a lapzártáról.
Ám ami ennél is fontosabb, hogy ő volt az első, aki megpróbálta megértetni velem, amiről sajnos csak nagyon kevesen beszélnek manapság:
Művész az, aki valamiféle hordozó (pl. festmény, írás, szobor, tánc, stb.) segítségével nyilvánossá teszi mindazt, ahogy megéli a világot, a saját reakcióit, az események feldolgozását, a pillanatnyi vagy állandósult érzelmeit és tapasztalatait.
A művész lényegében attól művész, mert bár burkolt formában, de kifelé éli meg mindazt, amit mások elrejteni próbálnak. A művész puszta létezésének az alapja az alkotás még akkor is, ha ez nem jár ismertséggel, közönségsikerrel vagy elismertséggel.
A művész belső késztetése az alkotás, mert ez az egyetlen igazán hatékony eszköze van, hogy talpon maradjon akkor is, ha akár az egész világ készül összeomlani körülötte.
Akkor most hadd kérdezzek vissza: mi a művészet feladata?
Nem az, hogy életben tartsa a művészt? Nem az, hogy nyitva hagyjon egy csatornát Neked és nekem a túléléshez egy olyan világban, amiben alkotás nélkül talán létezni sem tudnánk?
Ezen a ponton kezd bonyolódni a kép. A művész ugyanis a szó legszigorúbb értelmében két világban él. A belső, kreatív Paradicsomában, ahonnan az alkotásai származnak, és az őt körülvevő társadalmi buborékban, amelynek sok esetben megfelelni szeretne.
Amikor filozófusokat, esztétákat, a rajongóidat vagy a szeretteidet kérdezed a művészet céljáról, feladatáról vagy a saját műveidről, akkor valójában a társadalmat, illetve annak a buborékodba eső részét kérdezed arról, hogy számára értékes-e, azaz a külső világ hasznát veszi-e annak, amit a lelked a puszta létével életre hív.
Tökéletesen értem, hogy értéket szeretnél adni. Azt is értem, hogy valahol mélyen talán elriaszt a művészi lét önkényessége, mivel végső soron úgyis azt csináljuk, amit a szívünk diktál. Tény, hogy még akkor is nehéz minket korlátok közé szorítani, ha azok a korlátok a saját érdekünket szolgálnák.
De tudod mit? Szerintem jól van ez így!
Nem dacból, hanem azért, mert a mai világban hatalmas szükség van a jó értelemben vett mesemondókra. Azokra, akik a történeteikkel, képeikkel, zenéjükkel, szobraikkal és egyebeikkel a mindennapok zsivaja fölé emelik azokat, akik legalább néhány percre készek kiszakadni belőle.
Menekülsz a világ elől? Nyúlj a hóna alá, és vidd Magaddal a közönséged!
Sosem látott csatákra készülsz? Építs lelátót az izgalomra vágyóknak!
Romantikus kalandba bonyolódnál? Engedj be kukkolókat is a sötét sarokba!
Mesét szőnél a mítoszok nyomán? Ne felejtsd el meghívni az álomra vágyókat!
Netán megmutatnál valami szépet, csúnyát, érdemeset vagy érdemtelent? Mutasd meg mindazoknak, akikkel találkozol!
Művész vagy, bármit megtehetsz! A lényeg, hogy szívből tedd!
Kizárólag a saját hangodon vagy a legerősebb, legyen az látható, olvasható vagy tapintható!
Csak a saját hangod képes magába sűríteni minden érzésedet és indulatodat, tapasztalatodat és vágyadat, a személyiségedet és a gyökereidet, hogy úgy fogalmazza meg az üzenetedet, ahogy soha senki nem képes rá, csak Te és csak Most.
Ezért soha ne azt nézd, hogy mit fogsz alkotni holnap! Csak az Itt és a Most létezik, mert a hang, ami ma kel útra a mellkasod közepéből, nem vár Rád holnapig. Ahogy az én gyerekkori meséim, amiket nem béklyóztam betűkhöz, elsorvadnak a figyelmed nélkül, és soha többé nem leszel képes életre kelteni őket.
Pedig oly nagy szükséged van rájuk! Ők a Te aprócska útjelzőid, amivel álmot adsz az álmatlanoknak, amivel reményt kínálsz a reményvesztetteknek, és kérdést a töprengőknek. Csak és kizárólag Rajtad múlik, mire használod, de használnod kell!
Mert ha művészként jobbítani szeretnél, akkor az egyes embert kell szolgálnod, soha nem a világot!
Bátorító öleléssel búcsúzom,
Caelan
