Február. A farsangi bálok, a télbúcsúztatás és a húsvéti megtisztulást megelőző vigalmak időszaka, de ennél mélyebb, személyesebb és hivalkodás nélküli utat is kínál önmagunk felé.
A hit nem tudás. Míg a tudás gúzsba köt, a hit súlytalan szárnyalás a felhők felett, ahol sem a földön kúszó kétség, sem a realitás látszata nem ér utol.
Nem vagyunk gépek, hogy minden nap ugyanazzal a lendülettel, lelkesedéssel és inspirációval üljünk le írni.
Gyerekként sok időt töltöttem folyóparton. Imádtam a víz közelségét, tiszteltem az erejét és csodáltam a titokzatosságát.
A múltad talán kudarcok hosszú sora, ahová visszanézve nem látsz mást, csak ezernyi okot arra, hogy miért ne kezdj bele.
Éveken át olvastam róla. Aztán arról álmodoztam, hogy milyen is lehet, ha kimegyek a kertbe, és szedek belőle a szendvicsembe, a salátámba vagy csak úgy, zöld nasinak.
Az álmaink nem véletlenül születnek. Nem a vakszerencse dönt arról, melyikünk akar soha nem látott gépeket építeni, tanítani, gyógyítani vagy netán szórakoztatni.
Egyszer régen azt kérdezted tőlem, hogy kell nekilátni a profi írásnak. Sajnos akkor, azon beszélgetés alkalmával nem volt időm bővebben válaszolni a kérdésedre, ezért, engedelmeddel, most megpróbálom pótolni a hiányt.
"Életemben csupán kétszer láttam azt a bőröndöt."* Először a születésem pillanatában. Akkor azt mondták, ez életem végéig velem lesz, hogy ebbe tehessem minden élményemet, mindent, amit magammal vinnék, mindent, amit nem szeretnék hátrahagyni.
Csak egyedül akart lenni, semmi más nem járt a fejében. Sem azok, akik aggódnának, ha tudnák, hogy hol van, sem a tény, hogy egy megáradt folyó közepén szárazon maradt zsebkendőnyi földdarabon álló roskatag épületbe menekült.
Szavak. Szavak és képek. Szavak, képek és hangok. Apró villanások, hosszú monológok, amelyek újra és újra támadják Parna érzékeit. Élesen, mintha ott és akkor történne minden, mintha az egész napja újra lejátszódna a szobájában.
