Elefánt a Porcelánboltban
A kétségről

A KÉTSÉGRŐL

  • Caelan Rhys
  • 2020.04.16 13:43
  • 2118

Drága Barátom!

A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé. Mindig ennek a titkos kertnek a sövényén át látod a világ eseményeit, ezért fontos, hogy milyen növényből ülteted azt a bizonyos sövényt: hiszen nem mindegy, hogy ágas-bogas, tüskés rengetegen át vagy virágok lágy vonalai között kukucskálsz ki a világra.

Ráadásul, ha közelről megnézed, nem Te határozol arról sem, hogy 1 vagy 3000 rajongód lesz.

Nem a Te döntésed, hogy igaz barátokra találsz.

Abba sincs beleszólásod, hogy a szeretteid az életük részének tartanak azután is, hogy külön költöznek.

Az sem döntés kérdése, hogy milyen sikereket érsz el a választott területeden, ha elérsz egyáltalán bármit.

Ezek a dolgok mind másokon és a körülményeken múlnak, nem Rajtad. Amit Te megtehetsz, és amit meg is kell tégy, ha komolyan szolgálni akarsz, hogy minden pillanatban a Tőled telhető legjobbat nyújtod mindazok számára, akik Téged választottak, akik felelősségük és érzelmi kapacitásuk teljes birtokában úgy ítélték meg, hogy értéket jelentesz a számukra, ezért személyesen vagy a műveid által befogadnak az életükbe.

Félelmetes? Kétségtelenül az. Éppen ezért őszintén nem csodálkozom rajta, hogy képtelen vagy leülni és kipergetni az ujjaid közül azt a könyvet, ami minden finomkodást mellőzve próbálja áttörni a gátakat a fejedben.

Emlékszel az előző levelemben említett szerkesztőre? Sajnos alig több, mint fél évig volt szerencsém együtt dolgozni vele, mert elment az újságtól. Utána kaptam egy másik szerkesztőt. Az első találkozásunkkor azzal indított, hogy az elvont marhaságaimat kenjem a hajamra, majd elém hajított egy kisebb kötegnyi, mások által írt sztorit. Talán a hatás kedvéért csendben várt egy darabig, majd közölte, hogy ha nem tudok azokhoz hasonlót írni, akkor nincs keresnivalóm az írói pályán.

A döbbenettől elnémulva bámultam bele a kéziratokba, majd kijöttem az irodából, és vissza sem néztem többet. Ekkor 17 éves voltam. Képzelheted, hogy amennyire a felkérés előtt eszembe sem jutott írónak állni, úgy ezek után már merszem sem volt hozzá.

A sors iróniája, hogy végül mégis íróként vettem részt kisebb-nagyobb projektekben, de egyik sem a saját történetem volt és nem a saját nevem alatt futottak. Ez talán szomorúan hangzik, pedig remek gyakorlópálya volt, ráadásul egy ilyen helyzetben az ember többek között megtanulja a helyén kezelni a saját maga megítélését is.

Ugyanis amikor évekkel a megjelenés után a kezedbe kerül egy olyan anyag, amin ugyan nem a Te neved virít, mégis tudod, hogy legalább egy része a Te műved, rájössz, hogy az egészen jó, sőt, akár nagyon is jó!

Bármennyire is viccesnek hat, csupán azáltal, hogy elfelejtetted a szavak sorrendjét és más neve kerül a cím fölé, azok a bizonyos negatív hangok elnémulnak a fejedben. Abban a pillanatban, hogy elveszíted az érzelmi köteléket a szavaid és a szöveg egésze iránt, ráadásul a főcím bizonyítja, hogy az írás nem Hozzád tartozik, képes vagy meglátni annak a valódi minőségét. Mások munkája pedig, amennyiben hatásos, mindig sokkal jobbnak tűnik fel a szemünk előtt, mint a magunké.

Gondolj csak bele, hogy egy gyönyörű kép, egy szívhez szóló írás vagy bármi, ami megérint, sokkal erőteljesebben hat, ha váratlanul jön, ha meglepetést okoz! A saját műved, miután órákon, napokon vagy akár éveken át csiszolgatod, a legritkább esetben lesz képes Neked sokkot okozni.

Arról nem is beszélve, hogy még ha nem is tudatosul, a saját művedet inspiráló érzelmi állapotot megéled a kialakulásától a mű elkészültéig, míg valaki más alkotása egy pillanat alatt enged betekintést egy lélek mélyére, ahová máskülönben soha nem pillanthatnál be. Csoda, hogy csak ámulunk egymás kreativitásán?

Persze ha valakinek csak úgy tobzódnak a történetek a fejében, mint nekem, akkor hosszútávon képtelen megőrizni a lelkesedését, miközben másoknak írogat. Nem állítom, hogy soha nem írtam le egyet sem a saját történeteim közül, de azokat gondosan a fiók mélyére rejtettem. Azt hiszem, elsősorban az íráskényszeremtől akartam megszabadulni általuk, mintsem esélyt adni nekik a túlélésre.

Akárhogy is, 2016-ban végül nem bírtam tovább. Bármit csináltam, egyre mélyebbre kerültem érzelmileg. Érdeklődésem a külvilág iránt a mélypontra zuhant, lelkesíteni pedig már rég nem lelkesített semmi. Ugye ismerős?

Egy történet 2016 tavaszán kezdett dörömbölni nálam Minden mindegy alapon elkezdtem jegyzetelni. Ahogy teltek a hetek, úgy nőttek a jegyzethalmok. Nyárra a történet regény méretűre duzzadt.

– Badarság! – legyintettem, majd félreraktam. Ám a depresszióm tovább romlott, és mivel jegyzetelés közben jól éreztem magam, ezért időnként tisztán terápiás célzattal elővettem és itt-ott alakítgattam kicsit a történetmeneten. Novemberre 5 kötetes sorozattá fejlődött.

Ekkor jött a hideg zuhany. Belém hasított a felismerés, hogy az addigi történeteim mind rövidek voltak. A leghosszabb sem volt több 10 oldalnál. Természetesen volt tapasztalatom kimondottan nagy lélegzetű projektekben, de az más, gondoltam, az nem az enyém.

Heteken át csak az zakatolt a fejemben, hogy ez most tök’ komoly? A rövid sztorik sem kellettek a kutyának sem, és most képes lennék sorba állni 5 kötetnyi pofonért? Különben is, ki a francnak képzelem én magam, hogy egyáltalán belekezdtem? Ki kéne hajítani az egészet a fenébe még azelőtt, hogy kiröhögtetem magam. Ésatöbbi, ésatöbbi, ésatöbbi…

Tudod, mi mentette meg azt a projektet? Tudod, hogy mi teszi lehetővé, hogy nemsokára az olvasók kezébe kerüljön? A Folyamat.

A Folyamat pedig a következő:

„OK, akkor most leülök írni. Nem nagy ügy! Más sorozatokat néz, kifulladásig kergeti a gyereket körbe-körbe a nappaliban vagy hónaljszagra gyúr, én meg komposztálható papírra írok hülyeségeket grafittal. Nem hangzik túl életellenesnek… Csak gyorsan lefirkantom, ami a fejemben van… vagy talán az egész jelenetet… Á, legyen ez az egy oldal! […] Hmmm, ha már eljutottam idáig, akár be is fejezhetném ezt a fejezetet…”

Ha ezt elég sok egymást követő napon csinálod, a Mindenható sem ment meg attól, hogy előbb-utóbb a kéziratod végére érj. Márpedig a kézirat mindenek a kulcsa.

Kézirat nélkül a könyved olyan, mint Schrödinger macskája doboznyitás előtt: egyszerre élő és halott, azaz egyszerre sikeres és bukott. Miért? Azért mert amíg nem rögzíted a gondolatok, szavak sorrendjét, addig elolvashatatlan és megítélhetetlen. Ám ami még ezeknél is fontosabb: javíthatatlan.

Persze, ha szükségét érzed, készíthetsz a könyvedhez vázlatot, mielőtt konkrétan írni kezdenéd a sorokat, és ha igényled, ebben nagyon szívesen segítek. A vázlat nem kötelező, csupán a Te személyes döntésed, amit az alapján érdemes meghoznod, hogy mennyire vagy magabiztos a történetmenet és a mondanivaló levezetését illetően.

Ám akárhogy is döntesz, a lényeg mindenképpen a rendszeresség. Inkább ülj le minden nap és dolgozz röpke 5 percet, mintsem arra várj, hogy majd egyszer lesz több órányi időd, amikor úgy igazán belemélyedhetsz. Elárulom: nem lesz. (Bocsánatot kérek, ha ezt tőlem hallod először!)

De ami még ennél is fontosabb, hogy soha, de SOHA ne ragadj le olyan kérdéseknél, mint pl.:

„Ki fogja ezt elolvasni?”

„Mi lesz a borítótervvel?”

„Vajon keménytáblás vagy puhakötésű legyen?”

„Mi a fenének kezdtem bele?!”

stb.

Ha tényleg írni akarsz, akkor csak annyi a teendőd, hogy leülsz minden nap, és megengeded Magadnak a luxust, hogy elszúrj egy kis időt anekdotázással. Érezd jól Magad és sztorizgass a papírnak! Minden mással ráérsz akkor foglalkozni, ha odaérsz.

Szívbéli támogatód,
Caelan


Még több motivációra vágysz? Akkor kattints!

Író vagy, netán írni szeretnél? Ide kattints útmutatásért!