Elefánt a Porcelánboltban
Ubald útja

UBALD ÚTJA

  • Caelan Rhys
  • 2017.11.21 21:03
  • 363

– Eljött az idő – mondta álmos hangon Ubald, miközben lassan felkelt az ágyról. – Egy perccel sem várok többet!

Ezzel kiment a konyhába, kávét főzött, pirított néhány szelet kenyeret, majd miután egy tálcán stílusosan elhelyezett mindent, a nappaliba botorkált. Leült a szoba közepén álló kecskelábú asztal mellé, és feltette a szemüvegét. Kezébe vette az asztalon álló fényképek közül a legnagyobbat, aztán egy mély sóhaj kíséretében hátradőlt az öreg fotelben.

– Ugye tudod, hogy mennyire szeretlek? – kérdezte szomorú mosollyal az arcán.

– De nem kell ám soká várnod! – folytatta. – Bekapom ezt a kis reggelit, és már indulok is hozzád.

– Tudom, hogy haragudnál, ha éhgyomorra vágnék bele egy ekkora útba – kacsintott cinkosan a képre. Óvatosan letette szorosan a tálca mögé az asztalra, belekortyolt a kávéba és harapott mellé egy kis vajas pirítóst.

A komótosan elfogyasztott reggeli után kivette a képet a nehéz, díszes, fém keretből, és a kanapén heverő válltáskába tette. Nagy gonddal fektette a ruhák közé, hogy minél inkább megóvja a sérüléstől. Kivitte a tálcát a konyhába, majd elmosogatott és tisztára törölgetett mindent. A kiterített konyharuhán elsimította az utolsó csintalan kis gyűrődést is, aztán elindult kifelé a konyhából.

– Igen, azt hiszem, ez így rendben lesz – nézett vissza a küszöbről elégedetten nyugtázva a konyha állapotát.

A nappaliban vállára kanyarította a táskát, és kibotorkált vele az előszobába. A papucsát kissé viseltes bőrcipőjére cserélte, amely oly sok emlékezetes útja során volt hű társa, majd egy utolsó pillantást vetett a lakásra. Végül magára húzta a kabátját, aztán egyetlen percet sem vesztegetve elindult a repülőtérre.

Több nap alatt több ezer kimerítő kilométert tett meg, de lelkesedése töretlen maradt. Hacsak módja volt rá, elővette szeretett felesége fényképét, és beszélt hozzá. Tudta, hogy most végre semmi és senki sem gátolhatja meg célja elérésében.

– Itt vagyok, drágám! – húzta ki magát végül a sivatag közepén álló hajóroncs mellett.

– Szinte már látlak is! – mosolygott önfeledten, miközben próbálta felküzdeni magát a homokdűnék tetején álló, roskatagnak látszó hajóvázhoz.

Sokat olvasott róla, de nem az írott szavak ösztökélték az indulásra. A szíve volt az, ami nem hagyta nyugodni, ezért állt most itt. A hatalmas, forró, poros semmi közepén egy hajóronccsal, amiről az idő vasfoga szinte már minden lerágott, csak a váz és az árbocok látszottak sértetlennek.

Ha nem töltötte volna ki agyának és lelkének egészét, hogy drága Udurja várja, talán elgondolkodott volna a miérteken. De ez most a tettek ideje volt.

Óvatosan bemászott hát a hajótestbe, remélve, hogy utat talál a fedélzetre. Lassan, óvatosan mozgott, amennyire csak lehetséges, felkészülve rá, hogy szú ette deszkára lép. A megmaradt faszerkezet azonban meglepően ép volt és erős, legalábbis Ubald nem talált egyetlen roskatag pallót sem.

A fedélzetre érve azonban megtorpant és az arca tanácstalanságot tükrözött. Az egykor az elemek elől védelmet nyújtó fülke oldalfalai, teteje, akárcsak a hajótörzs külső héja, teljesen eltűnt.

– És most? – tette föl hangosan a kérdést magának, a hajónak, a mindenségnek. De csak a széllel szálló por súrlódott nyöszörögve a megmaradt fa elemeken.

Ubald végül úgy döntött, hogy ha már látszólag fölöslegesen tette meg ezt a nagy utat, legalább kipróbálja, milyen a Sivatagi Szellemhajó kormányánál állni.

Fáradt lábait óvatosan egyik lépcsőről a másikra emelve lépkedett a kormánykerékhez, majd egy játszadozó kisgyermek mosolyával az arcán ragadta meg mindkét kezével a kormányt. Kihúzta magát és elképzelte, hogy ő Fekete Ubald kapitány, a Hét Tenger Ura, kinek nevét egyaránt rettegi ifjú s agg.

Hirtelen olyan félelmetes morajjal rázkódott meg a hatalmas faváz, hogy Ubald erőtlenül rogyott össze ijedtében. Reszketve markolta a kormánykerék alját, és annyira összekuporodott a kormány tövénél, amennyire csak sajgó tagjai engedték.

A hajó azonban mit sem törődött utasa érzelmeivel és törékenységével, lassan emelkedni kezdett. A hajótest gerince recsegve-ropogva tépte ki magát az őt fogva tartó homokból, miközben robbanásszerű rezgések sora futott végig az egész vázon.

– Jövök! – kiáltotta Ubald rekedt hangon. – Várj meg, drágám, már jövök!

Ekkor az égen kéken derengő fellegek, mint varázsütésre megolvadt jéghegyek borították be a hajót. Ubald reflexszerűen visszatartotta a lélegzetét és összeszorította a szemhéját. Érezte, hogy elborítja a testét a víz, ezért a víz alatt még görcsösebben kapaszkodott a kormánykerékbe. A hajó billegett, mintha viharba került volna, de ez a billegés egyszerre megváltozott. Előbb a hajó fara emelkedett, aztán az orra, mintha egy épületnagyságú hullám emelte volna a magasba. Ám Ubald érezte, ahogy egész testére nehezedik a fedélzeten átvonuló hatalmas víztömeg súlya, miközben a hajó végre a felszínre kerül.

Várt hosszú-hosszú pillanatokon át, majd nagyon óvatosan kinyitotta a szemét. Csodálatos napsütést és kék eget látott maga körül, ezért gyorsan kifújta a fojtogatóan elhasznált levegőt, és igyekezett mielőbb normális ütemben lélegezni.

Egyszer csak belehasított a felismerés, és pánikszerűen kezdett mindkét kezével kutatni a táskájában Udur fényképe után. Remegő kézzel húzta elő a ruhák közül, hogy megnézze, nem esett-e baja. Udur azonban ugyanolyan bájos és mosolygós volt a képen, mint mielőtt útnak indult.

– Jövök már, drágám – suttogta –, már úton vagyok, ahogy ígértem.

– Tudom – csilingelt egy női hang. – Mindig tudtam, hogy makacs vagy.

Ubald szíve nagyot dobbant. Zavarában azt sem tudta, merre keresse a hang forrását.

– Udur? – kérdezte elcsukló hangon, miközben próbált kiegyenesedni a görcsös testtartásából.

– Valaki mást vártál? – kérdezte a hang, majd odalépett a kormányhoz vezető lépcső elé. Udur éppolyan sugárzó volt, mint azon a régi, olyannyira óvott fotográfián.

Ubald remegő lábbal, a sírás határán indult Udur felé, de szólni nem tudott.

– Gyönyörű vagy! – suttogta szinte hang nélkül, mikor végre leért a lépcső aljára, ahol Udur várta.

Egy percig némán nézték egymást, végül Ubald könnyes szemmel szorította magához Udurt. Percek teltek el, mire újra egymás szemébe néztek. Nem volt szükség szavakra, nélkülük is tudták, mi jár a másik fejében.

– Nem, Ubald – szólalt meg végül Udur halkan, lágyan megérintve Ubald borostás arcát.

– De miért? – kérdezte Ubald, miközben erőteljesen megragadta Udur vállát.

– Mert egyikünk sem viselné el, hogy még egyszer végig kelljen néznie a másik halálát – válaszolta Udur meleg hangon. – Ezt te is jól tudod. Ha visszamennék, valakinek újra el kéne engednie a másikat, és végig kellene néznie, ahogy megküzd a halállal.

– De én nem tudlak elengedni. Könyörgöm, gyere velem! – esedezett Ubald.

Udur szomorú mosollyal az arcán megcsóválta a fejét, aztán átkarolta Ubaldot.

– Akkor itt maradok – mondta Ubald határozottan. – Nem veszíthetlek el újra!

– Nem veszítesz el – válaszolta Udur. – Most már tudod, hogy itt vagyok, és várok rád. Minden szavadat hallom, csak beszélned kell hozzám, ahogy eddig is.

– Nem! Velem kell jönnöd! – makacskodott Ubald, és megszorította Udur csukóját.

Ekkor a hajó újra megrázkódott, és nagyon lassan süllyedni kezdett.

– Ubald – kérlelte Udur –, itt az idő. Engedj el! Így lesz a legjobb, higgy nekem!

– Nem tudlak! – válaszolta Ubald. – Megfogadtam, hogy nem megyek vissza nélküled.

– Pedig muszáj lesz – mosolygott szeretettel Udur. – Még ha csak egy rövid időre is.

A hajó fedélzete ismét víz alákerült, de Ubald még mindig szorította Udur kezét.

– Nem volt jó, amíg együtt voltunk? – kérdezte Ubald.

– De – rebegte Udur.

– Akkor itt a lehetőség, hogy újra együtt legyünk – emelte fel a hangját Ubald, ahogy a víz lassan elárasztotta mindkettőjüket.

Azonban Udur válaszát már nem hallhatta, mert a vadul hullámzó víz összecsapott a fejük felett. Ubald kitartóan szorította Udur csuklóját, és csak arra összpontosított, hogy Udur igent bólintson. A víz azonban ismét nem volt tekintettel az utasokra, s egy erőteljes hullám a lépcsőnek csapta Ubaldot, aki beverte a fejét és elájult.

Udur megijedt, hogy Ubaldnak baja esik, ezért rögtön magához szorította, és vörösen izzó csókot nyomott a homlokára.

– Neked még nem jött el az időd! – súgta mindenen áthatoló hangon, majd eltűnt, mintha ott sem lett volna.

Ahogy Udur eltűnt a fedélzetről, a hajó egyszeriben megfeneklett, és a víz, amely eddig oly haragosan vette körbe, egyszeriben köddé vált.