Elefánt a Porcelánboltban
Világok virága

VILÁGOK VIRÁGA

  • Caelan Rhys
  • 2018.01.16 17:49
  • 268

Atyáink szellemének nevében
örökre száműzlek!
Legyen hajlékod a hideg kő,
legyen társad az eső!
Vigyétek!”

 

Olna szíve megállt. Az ítéletet alkotó szavak, mint megannyi karom, döfték át a mellkasát. Egy álom, ennyi volt csupán, amit elmesélt, és lám, mi lett belőle. Utolsó mentsvára a nép volt, amely az ítéletet halván mennydörgésként hörgött a Vén felé. Épp az a nép, amelynek tagjai ide juttatták.

Olna gondolatai zavartan küzdöttek az érzelmeivel, miközben összeszorítva szemhéját, görcsösen kuporgott a Vének emelvénye előtt.

– Nem tűrhetjük magunk között a Gonoszt! – zengett a Vén válasza a zúgolódásra, miközben a katonák a vállánál fogva rántották talpra Olnát. – Aki képes álmot látni, az bármit képes lerombolni! Ezt akarjátok?

A tömeg hangja feltöredezett, mint a sziklára hulló agyagcserép. Már csak néhány dühös hangfoszlány vegyült a zagyva zsivajba.

– Nekem az Atyák Szelleme azt az utasítást adta, hogy védjem meg házaitokat, családjaitokat és terményeiteket. És én azt mondom nektek, hogy ez a nő veszélyes! – mutatott hosszú görcsös ujjával Olna felé.

– Nehogy azt higgyétek, hogy megbánná tettét, ha szabadon bocsátanánk! – üvöltötte torka szakadtából. – Újra csak álmot látna, amint alvásra hajtaná a fejét, mindezt nap nap után. Gondoljátok, hogy ezután elmondaná? Ugyan! Titkolózna élete végéig, és soha többé nem lennénk képesek rábizonyítani bűnét, miközben lerombolná törékeny világunkat! MOST kell elzavarni, különben a Ti családjaitok fogják elszenvedni, hogy ma gyenge szívűek voltatok! – csapott rá öklével az emelvényre.

A nép elcsendesedett. Csak a feltámadó szél suhanása hallatszott az oszlopok között, majd a Vén kezének egyetlen mozdulatára a katonák elindultak Olnával az oszlopcsarnok kijárata felé.

– Kérem! – szakadt ki Olna torkából a hang kétségbeesetten, ám arra sem volt lehetősége, hogy egy utolsó pillantást vessen öreg édesanyjára. A harcban edzett férfikezek ellenállást nem tűrve rángatták ki a Közösségből. Olyan távolra vitték, amiről csupán a legendákban hallott éjjelente, amikor édesanyja halk szava segített neki elaludni gyerekként.

Órákon át tartó monoton lépdelés után kopár, sziklás pusztaság váltotta fel az ismert tájat, amerre csak nézett. Sehol egy fa, sehol egy talpalatnyi föld, amiben bármi is képes lenne gyökeret verni. Messze elhagyták az ember által lakható övezetet, ám a katonák még mindig vonszolták. Kegyelem és pihenés nélkül. Mint egy zsák terhet. Olna nem is emlékezett az út nagy részére. Száraz szemmel zokogott, szinte zihált, és a félelemtől magánkívül lógott a katonák vasmarkából.

Már rég sötét volt, mikorra fogva tartói végre megálltak. Látta, hogy egy sziklaperemhez érkeznek, és érezte, ahogy a katonák egyszerűen lelökik a szikla széléről. Érezte a levegő ellenállását, a szél zúgását a fülében, végül a sziklák keménységét és csontjai roppanását. Azután végleg elsötétült minden.

A sötétség azonban puha volt és megnyugtató. Kitöltötte a lelkét, és kizárta mindazt, ami gyötrelmet okozott. Teste fájdalmát, a rettegést és a bánatot, amely megbéklyózta az elméjét és összeszorította a szívét.

Olna úgy érezte, lebeg. Súlytalanul, mintha simogató víz venné körül, mégis szabadon tudott lélegezni. Elméje élvezte a jól érzékelhető ürességet, és testének idegpályái is felszabadultak a fájdalmas ingerek támadásai alól.

A Semmi védelmezte Olnát, míg fel nem készült az újabb álomra.

– Madarak! – motyogta önkívületében. – Itt nem lehetnek madarak! – mosódott össze a valóság a fülében csengő csicsergéssel.

A madárdal azonban egy pillanatra sem hagyott alább, így Olna lassanként elfogadta, végül szinte már nem is hallotta. A madarak hangja immár összeolvadt a szél súgásával, és új szimfóniává vált.

Az álom azonban hömpölygött tovább. Olna szeme előtt megjelentek a színek. Tiszták voltak és tünékenyek, ám elég erősek ahhoz, hogy megtörjék Olna emlékeit, amelyekben nem volt más, csak sivár, homoszínű sziklák.

A színekből foltok lettek, a foltokból levelek, szárak és szirmok, azokból pedig csodás mezők, amelyek olyan büszkén feszültek rá a látóhatárra, hogy Olna szinte maga is részének érezte magát.

Az erő, amely életet lehelt a sivár pusztaságba, végül nem csak Olna elméjét, de egész testét is átjárta, így Olna lassan visszatért. A nap izzó fénye volt az első, amely csukott szemhéján keresztül a lelkéig hatolt. Forróságát csak a madarak röptével megtört szellő hűsítette, amely végigsimította az arcát. Végül kinyitotta a szemét.

A színek, formák változatossága és a buja rét látványa ismerősnek tetszett előtte, ám értelme még ellenállt. A homok, a sziklák és a kavicsos ágy, amelyre emlékezett, mintha csak rossz álom lett volna.

Felállt, hogy alaposan körülnézzen, de a látvány alig változott. Színes virágok tengere, míg a szem ellát, s ő mintha a közepéből született volna újjá. Elindult hát előre, amerre az álma hajtotta, készen arra, hogy szembenézzen, bármit is vet elé a sors.

Napra nap és éjre éj gyalogolt. Rövid álmai nyomán a kövek homokká porladtak szét, a homok pedig életet szült egészen a látóhatár széléig. Így érkezett végül vissza a közösségbe, amelynek tagjai fejvesztve menekültek, mintsem egy kitaszítottal lássák együtt őket.

Olna azonban mit sem törődött velük. Neki csak egyvalaki kellett. A Vén, aki száműzte, akinek a katonái félelembe taszítják a népet, és akinek a szavai nyomán nincs más, csak nyögés és fájdalmas sóhaj.

Megállt. A Vörös Kastély kevélyen és fennhéjázón csillogott a távolban. Olna tudta, hogy ha közelebb menne, a katonákkal kéne megküzdenie, de ő nem akart. Tudta, hogy a katonák ereje addig tart, míg a Vén tudata fogva tartja az elméjüket.

Olna percekig csak állt, míg a Kastély körüli földek mind megszülték az addig nem létező életet. A mező ereje egészen a Kastély falainak tövéig beterített minden azelőtt csupasz földdarabot, ám a Kastély falain nem bírt felkapaszkodni.

– Elkapni! – üvöltötte a Vén a Kastély erkélyéről, ám a kapun kirohanó katonák egyszerre megtorpantak a színes mező láttán. A kezükben tartott kardot lassanként leeresztve néztek egymásra, miközben Olna bizonytalan hümmögéseket és nyöszörgéseket hallott felőlük.

– A katonáid félnek, Vén! – kiáltotta Olna a Vén felé. – Gyere ki magad, ha úgy hiszed, dolgunk van egymással! – mondta, majd lassan leguggolt a színes virágok közé. Becsukta a szemét, és elképzelte, ahogy egyik katona a másik után válik köddé a Kastély kapujában. Végül felegyenesedett, kihúzta magát, és hagyta, hogy vörös ruhája felizzon a napsütésben, miközben lassú, kimért léptekkel közeledett a kapu felé.

– Hol vagy már? – kiáltotta Olna az üres kapu felé, majd hirtelen meghökkent, ahogy a sötétből hirtelen kilépett a Vén görnyedt, szúrós tekintetű alakja.

– Azt hiszed, legyőzhetsz? – kérdezte a Vén, miközben kaján vigyorral nézte, ahogy lassanként köréjük gyűltek a közösség tagjai. – Ők, majd ők megvédenek! – mutatott körbe görcsös ujjával, miközben Olna a mellkasában érezte a hangja maró erejét. Tudta, hogy az idő a Vén kezére játszik, ezért ha nem végez vele gyorsan, a Vén ereje, mint a sav, fogja felemészteni minden akaratát és képességét. Ezért Olna minden izmát megfeszítve előre nyújtotta a jobb kezét, tenyerével a Kastély felé, majd mormolni kezdet:

 

Az Álmok Szelleme nevében
örökre száműzlek!
Legyen hajlékod a Sötétség,
örök társad a kétség!
Vigyétek!”

 

Olna hangja minden szóval egyre erősödött, így mire ráolvasott a Vénre, a völgy szinte beleremegett az utolsó parancsba. Az emberek nem is haboztak. Mint egyetlen ezer karú, ezer lábú szörnyeteg ragadták meg a Vént, hurcolták ki a közösségből, és hajították le az első sziklaszirtről a mélybe, ahol véres halála várta.

– Drágám, ébredj! – hallotta Olna a szeretett hangot, miközben érezte, hogy valaki finoman megrázza a vállát.

Olna lassan kinyitotta a szemét, és édesanyja könnytől nedves tekintete volt az első, amit meglátott.

– A Vén meghalt – tört ki a zokogás az idős asszonyból. – Egy szakadékban találták meg, halálra zúzta magát. Mi lesz most velünk?