Elefánt a Porcelánboltban
Egyedül nem megy

EGYEDÜL NEM MEGY

  • Caelan Rhys
  • 2018.01.23 21:57
  • 299

– Na, kész vagy? – hallatszott Konté incselkedő hangja a telefonban.

– Igen, igen, persze... – dadogta Kalni zavartan. – Azonnal megyek – szólt rövid szünet után, és izgatottan lecsapta a telefont. Maga mellé tette a kanapéra a kezében tartott könyvet, aztán lehajolt és bekapcsolta a lábánál menetkészen várakozó kisvasutat.

Elégedett mosollyal nézte, ahogy a mozdony bátran nekilódul, hogy három apró kocsijával meghódítsa a szobában felállított ovális sínpályát. A szemét egy pillanatra sem levéve a robogó, fütyülő mozdonyról, mélázó mozdulatokkal begombolta a kabátját. Nyakára tekerte a karfán pihenő sálját, majd felemelte a földön várakozó, gondosan bepakolt bőröndjét és jól megtömött kézitáskáját. Óvatosan belépett a sínek alkotta kör belsejébe, és topogva fordult a mozdony mozgását követve.

A mozdony azonban alig egy kör után egy hangos füttyentés kíséretében megállt.

– Leszállás! – rikkantotta Kalni örömmel, aztán ugyanolyan óvatosan, ahogy belépett, kisétált a körből egyenesen a bejárat felé.

– Remélem, jó állomásnál szálltam le – tépelődött egy pillanatig visszafordulva. Mivel a mozdony egy újabb hangos fütty kíséretében ismét elindult, így nem volt mit tenni, egy vállrándítás kíséretében kisétált az előszobába.

Némi kutakodás után meglelte a kulcsát a rumlis előszobapolcon, majd némi csetlés-botlás és ügyetlenkedés után a nehéz poggyásszal együtt elhagyta a lakást. Különös gondossággal dugta bele a kulcsot és fordította el az ajtó minden egyes zárjában.

Újra és újra leellenőrizte, hogy mindene megvan, majd utoljára átvizsgálta, hogy az ajtó hét zárja készen áll távol tartani a hívatlan vendégeket. Miután mindezzel végzett, sarkon fordult és lendületes léptekkel jobbra indult.

Két lépés után azonban hirtelen megtorpant. A balján található ajtó felé fordult, letette a táskákat, és illendően kopogásra emelte a jobb kezét.

– Halika! – jelent meg Konté kislányos alakja a váratlanul felpattanó ajtóban. – Úristen! – nézett végig Kalni büszkén duzzadó utazótáskáin. – Tuti, hogy nem felejtettél otthon semmit? – kérdezte huncut csillogással a szemében.

– Azt hiszem, nem – válaszolta Kalni elgondolkozva, majd Konté gyermeki kuncogását látva ő is elmosolyodott. Megmarkolta a cuccait, és apró léptekkel, nehogy meglökje Kontét, végigment a hosszú előszobán.

– Hát akkor csak hajrá – nevetgélt Konté, miközben vállára tette a lazán bepakolt sporttáskáját. – Rendezkedj be nyugodtan és érezd otthon magad!

Késlekedés nélkül kezébe vette az utcai cipőjét, és Kalni felé fordult:

– A kulcs az ajtóban. A tiéd is?

– Ó, nem, dehogy! – komorodott el Kalni tekintete hirtelen. – Itt van... – motyogta, miközben matatni kezdett a kabátja zsebeiben. – Azonnal... – suttogta, miközben kétségbeesetten kezdte kipakolni a táskája zsebeit is.

– Csak nyugodtan – kuncogott Konté –, még két hétig tuti szabad vagyok.

– Bocsánat... – dadogta Kalni, majd szégyenlősen átnyújtotta a kulcsát.

– Érezd jól magad! – vette át a kulcsot Konté, aztán sarkon fordult és becsukta maga mögött az ajtót.

Kalni egyedül maradt Konté lakásában. Ugyan volt már itt többször is, most mégis úgy nézett körül, mintha először látná a bútorokat, mintha mit sem tudna a lakás beosztásáról. Bement a nappaliba, letette maga mellé a két hatalmas utazótáskát és elégedett vigyorral nézett körül.

Ám egyszerre rettegés ült ki az arcára, és fejvesztve ugrott a telefonhoz.

– A kisvasút! – zihálta a kagylóba izgatottan. – Elfelejtettem kikapcsolni. Kérlek, tedd meg helyettem!

– Nem komplikált! – folytatta néhány pillanat múlva nyugodtabb hangon. – A mozdony tetején, a két kémény között van egy apró kapcsoló, csak pöcköld át a másik állásba!

– Ne! Ne húzd ki a falból! – kiáltotta egy másodperc elteltével kétségbeesetten. – Attól tönkremehet! Csak kapcsold ki! – könyörgött, végül néhány másodperc után megkönnyebbült sóhajjal letette a telefont.

Lassú, kimért mozdulatokkal levette a sálat és a kabátot. A sálat gondosan a kabát ujjába gyűrte, aztán kisétált az előszobába a kezében lógó kabáttal. A szabad kezével elhúzta az előszobafalon lógó ruhákat, hogy mögéjük lásson. Mivel elégedetlen volt az eredménnyel, csalódottan megfordult. Kinyitotta az előszobaszekrényt és egymás után kezdte egyik oldalról a másikra áttolni a vállfán lógó ruhákat.

A szája legörbült, s kezében a kabátjával másik ruhásszekrényt keresve körbefutotta az apró lakást. Az útja ismét a telefonhoz vezetett.

– B-b-bocsánat, megint én vagyok – szólt bele bizonytalanul. – Megmondod, hol tartod a vállfákat?

– Nem, csak mindig vállfára szoktam akasztani a kabátomat... – magyarázta motyogva pár pillanat múlva.

– Rendben, akkor csak felakasztom az előszobafalra. Köszönöm – zárta le végül a beszélgetést.

Kiment hát az előszobába, és felakasztotta a karján búsan lógó kabátját a fogasra. Bement a szobába, előszedte a jól kitömött kézitáskájából a papucsát, az előszobába vitte, ahol egyik lábával a másik sarkára lépve kibújt a cipőjéből és papucsot húzott.

– Á, a konyha! Jó ötlet! – örvendezett, miután véletlenül nekidőlt az előszoba falán a konyha villanykapcsolójának, amitől az fénybe borult.

Elégedett mosollyal az arcán masírozott be egészen a konyhapultig. Teletöltötte a vízforralót, bekapcsolta, aztán dudorászva kivett egy bögrét az egyik felső szekrényből. Gondosan letette a pultra, és nyitogatni kezdte a többi szekrény ajtaját is.

Egyiket a másik után tépte fel, majd egyre idegesebben kezdte nyitogatni a fiókokat. Amikor mindent legalább kétszer átnézett, hirtelen megállt. Szájához emelte a lazán zárt öklét, ám nem látott más kiutat, mint a telefont. Félszegen odaoldalgott hát megint, és reszkető kézzel ismét tárcsázott.

– N-n-nem találom a teát – suttogott a telefonba. – N-n-nincs esetleg teafiltered valahol? – tette hozzá elcsukló hangon, bár nem kapott választ az előző kérdésére sem.

A vonal másik végéről egy pisszenés nem sok, annyi sem érkezett. Kalni megijedt.

– M-megbántottalak? – kérdezte félszegen. – Bocsánat... – csuklott el a hangja ismét, ám ekkor erőteljes kattanással megszakadt a vonal.

Kalni agya úgy játszotta vissza a hangot, mintha vészjósló dörrenés lett volna. Mintha egy hatalmas vasalt tölgyfaajtó csapódott volna be olyan nagy erővel, hogy az elérte Kalni mellkasában reszkető szívét.

Dermedten tartotta kezében a telefonkagylót, mintha még segítséget várhatna tőle. Mintha a hang csupán az ő fejében létezne és Konté azonnal beleszól csicseregve, ahogy szokott.

Hirtelen veszett dörömbölés rázta fel a döbbent várakozásból, amitől ijedtében kiejtette a kezéből a kagylót. Nem vesztegette az időt a kagyló visszahelyezésével, egyenest rohant a bejárathoz. Kinyitotta az ajtót, ám nem elég gyorsan. Amint lenyomta a kilincset, úgy robbant be Konté a sporttáskájával a vállán, hogy Kalni az ajtóval együtt az előszoba falának csapódott.

– Milyen kikapcsolódás az szerinted, ha telefonügyeletet kell tartanom? – fordult meg Konté az előszoba végében, miközben ledobta a táskáját.

– B-bocsánat – sutyorogta Kalni maga elé, mint aki nem mer Konté szemébe nézni. – Elmenjek? – kérdezte alázatosan.

– Dehogy! – vihogta el magát hirtelen Konté. – Csak ígérd meg, hogy a nyári szünidőben a te lakásodba megyünk kirándulni!