– A bátorságot csakis magadban keresd! – visszhangzottak a Vörös Lovag fülében a Bölcs szavai, miközben a küzdőtérre igyekezett.

Tudta magáról, hogy nem született véres kezű harcosnak, most mégis őt választotta a sors, hogy megküzdjön a Kulcsok Démonával. Az Istenek szerint ő a következő, aki képes szembeszállni a Gonosszal, amely évezredek óta fenyegeti az emberiséget. Tudatában volt annak is, hogy az ő léte a bizonyíték az emberek erejére és arra, hogy a múltban képesek voltak minden alkalommal megoldást találni, amikor a Démon támadott. De vajon elmondhatják-e majd ezt magukról az elkövetkező generációk? Az ő gyerekei és azok gyerekei? Minden rajta áll vagy bukik.

A kastély, amely ezúttal nyújtott menedéket a Démonnak, hatalmas volt és félelmet keltő. Ahogy a bajnok felállt a Küzdő Szikla tetejére, hirtelen kísérteties fények jelentek meg a legnagyobb torony ablakaiban. Az előbb sárgán, majd egyre vörösebben izzó apró gömbök végül egyetlen, hatalmas fényóriássá olvadtak össze, mintha a Démon dühében tüzet okádott volna a torony védelmében.

A Vörös Lovag csendesen állt a Küzdő Szikla tetején. Erősnek és tántoríthatatlannak akart látszani, ezért minden erejével testtartására és arcára koncentrált. Hátát egyenesre feszítette, vállát hátra húzta, állát büszkén felemelte. Szemöldökét kissé összehúzta, száját összeszorította, orrcimpái tágra nyíltak. Most nem engedhette meg magának, hogy félelme kívülről is látszódjon.

– Itt vagyok! – kiáltotta végül a Torony felé. – Bármit is mondasz, nem megyek el!

Hirtelen heves szél támadt. Belekapaszkodott a skarlátvörös köpenyébe és a hajába, majd megpróbálta lelökni a szikláról. A Vörös Lovag azonban oldalt helyezkedve képes volt csökkenteni a szél roppant erejének hatását. Súlyát jobb lábára helyezte, hogy könnyebben állja a szél lökéseit, szemét becsukta és maga elé vette a kardját, jelezve, hogy nem ijed meg még a természet erőitől sem. Mintha csak földbe gyökerezett volna a lába, olyan szilárdan állt a Küzdő Szikla tetején. Izmai szinte pattanásig feszültek a szél erejével szemben, ám éberségét fenntartotta, ha ellenfele váratlanul taktikát váltana.

A szél azonban csak nem adta fel. Vadul cincálta a lovag haját, hogy minél nehezebben lásson maga elé, ám ő nyugodt maradt. Bal kezével füle mögé igazítva tejfölszőke tincseit próbált úgy helyezkedni, hogy a szél minél kevésbé tudjon belekapni a hajába.

Tudta, hogy nagyon óvatosnak kell lennie. A Torony és a Küzdő Szikla között tátongó feneketlen szakadék búgva és nyöszörögve visszhangozta a szél tombolásának hangját. A harcos figyelmeztetésnek vette ezt a hangot, és igyekezett a Küzdő Szikla közepén maradni.

– Nem azért vagyok itt, hogy az elemekkel küzdjek! – üvöltötte elszántan a Torony felé. – Engedj be!

Ekkor mély dörrenés rázta meg a Küzdő Sziklát. A Vörös Lovag kissé megrogyasztotta a térdét, ösztönösen felkészülve az ugrásra. Azonban a föld rázkódása hirtelen alább hagyott, és egyenletesen mély morgássá szelídült.

Feszülten figyelte, ahogy a Torony tövéből kőhíd indul el és lassacskán a Küzdő Szikla felé nyúlik. Kihúzta magát, bal kezét a szeme fölé téve nézte, ahogy a híd tövében lévő kapu lassanként szélesre tárul, és megjelenik benne nővére szigorú tekintete.

– Nem gondolod, hogy nekem is van magánéletem?! – sipította. – Nem érdekelnek a kifogásaid. Ha legközelebb itthon hagyod a kulcsodat, hozzál magaddal lakatost és hídépítőt!