Elefánt a Porcelánboltban
Tisztára mosott szavak

TISZTÁRA MOSOTT SZAVAK

  • Caelan Rhys
  • 2017.05.02 13:38
  • 3441

Volna kedved hazafelé sétálni? – kérdezte Janek, miközben kulcsra zárta közös irodájuk ajtaját. Az előtérbe érve levette Jana kabátját a fogasról, és gyengéden felsegítette Janára. Felvette a sajátját is, a fejébe húzta a sapkáját, majd kérdőn nézett a még mindig szótlan Janára, ahogy udvariasan előre engedte a lengőajtónál.

– Miért is ne? – vonta meg a vállát Jana, majd a kijárat felé indult Janekkal a sarkában.

Némán hagyták el az irodaház robusztus épületét, átmentek több nagy forgalmú főúton, míg a park bejáratához értek. Ott Janek sietősen Jana mellé lépett, és úriemberhez méltón a karját nyújtotta neki. Jana kikerekedett szemmel nézett rá, aztán egy finom vállrándítás után belekarolt.

Lassan, ráérősen ballagtak a park belseje felé, ám nem szóltak egymáshoz. Szinte el is felejtették, milyen fesztelenül csacsogni, mesélni egymásnak vagy csak egyszerűen beszámolni az éppen a fejükben motoszkáló gondolatokról. Eszükbe sem jutott. Egykori önmagukat meghazudtolva némán, kart karba téve, ám magukba zárkózva andalogtak a park szíve felé.

Jana élvezte a színeket, amelyekkel az ősz káprázatos változatosságban festett le mindent körös-körül. Közben Janek az utak ívének lágyságát figyelte és a sétányok hálózatának megnyugtatóan természetes elrendezését.

Már jócskán a park belsejében jártak, amikor váratlanul eleredt az eső. Intő jel nélkül, váratlanul hullott alá a bágyadt napfénytől csillogó égből.

Zavartan megálltak és összenéztek. Mindketten arra gondoltak, nem kéne-e visszafordulni és inkább buszra szállni. Egyszerre néztek az ég felé, hogy a felhők mennyiségéből és az ég színéből megtippeljék, mennyi csapadék várhat még arra, hogy alább szálljon. Ám felhőt nem láttak, csak a csodálatosan kék eget, és a lassanként nyugovóra térő napot.

Közben a meleg, simogató esőcseppek, mint lelket tisztító könnyek gördültek végig az arcukon. Érezték, hogy nincs értelme visszamenni, ezért Jana kinyitotta az esernyőjét, majd csendesen, ismét magukba zárkózva indultak tovább a park túlsó kapuja felé.

– Annyira szeretnék beszélgetni veled! – suttogta váratlanul Janek, miközben tekintete szünet nélkül pásztázta a víztől torz tükörré vált utat.

– Én is – sütötte le a szemét Jana.

– Tudod – folytatta Janek csendesen –, minden alkalommal, amikor azt mondod nekem, hogy nem szeretlek, egy kicsit meghalok.

– Talán nem megfelelően szeretjük egymást... – vette át a szót Jana.

– Lehet – mondta Janek, aztán megint elhallgattak, ahogy az eső lassan alábbhagyott.

A csend újra buborékba zárta őket, ahogy mindkettő riadtan zárkózott vissza a maga kis világába. Jana tovább csodálta a fényeket és színeket, míg Janek ódákat zengett magában a pompás ívekről és egyéb geometriákról.

Az eső egyszerre felerősödött. Az apró, kergetőző esőcseppek hirtelen olyan sokan lettek, hogy egymást érintve falat húztak a pár köré. Így már sem az ernyő, sem pedig Janek mici sapkája nem nyújtott védelmet. Nekiiramodtak hát, és egy közelben álló, hatalmas lombú fa alá húzódtak, hogy segítsen nekik szárazon átvészelni a szeszélyes égi áldást.

A fa koronája olyan sűrű volt, hogy a törzsének támaszkodva szinte alig érték őket az esőcseppek. Janek elővette tiszta textilzsebkendőjét, és kedvesen mosolyogva letörölte Jana arcáról az ernyő alá szemtelenül befurakodott vízcseppeket. Amikor ezzel megvolt, megtörölte a saját arcát is, majd zsebre vágta a kendőt.

Így álltak összebújva, mint két kismadár, és a fa koronájának védelméből bámulták az esőt.

– Hogy szerethetnélek úgy, ahogy Te szeretnéd? – kérdezte Janek megtörve a hallgatást.

– Beszélj hozzám – válaszolta Jana. – Nem tudom, hogy szeretsz, ha nem mondod. De tudnom kell. Muszáj!

– Szeretlek! – mondta Janek mélyen Jana szemébe nézve.

Jana elpirult, akár egy kislány, majd zavartan elnevette magát.

– És én? – kíváncsiskodott ártatlan tekintettel. – Te kérnél tőlem valamit?

– Ne beszélj! – fogott bele Janek. – Legalábbis ne mindig.

– Nem is beszélek mindig! – emelte fel kissé a hangját Jana, miközben egy lépéssel távolabb húzódott Janektól.

– Valóban, nem beszélsz mindig – folytatta Janek. – Viszont amikor hallgatsz, akkor tudom, hogy bajban vagyok, mert éppen megsértődtél. Nem lehetne, hogy csak úgy, sértődés nélkül légy csöndben néha?

Jana elgondolkodott. Egy része mindennél jobban szeretett volna együttműködően viselkedni, de a többi vérig sértődött. Így mindennél jobban szeretett volna olyan válasszal előrukkolni, ami nem goromba, mégis jelzi Janeknek, hogy túl messzire ment:

– Tudod, drágám... – kezdte az ominózus mondatot, ám ekkor hatalmas reccsenéssel kísért dühös víztömeg zúdult a nyakába a fa koronájának közepéből.

Tüdejéből halk sikollyal szorult ki a levegő, miközben a víz a feje tetejétől a lábujja hegyéig áztatta át minden rajta levő ruháját. Ahogy a ruha szövetein fogást nem lelt vízcseppek lassanként a talaj felé vették az irányt, óvatosan kinyitotta a szemét. Zihálva, tágra nyílt szájjal és pupillával egyenesen Janekra meredt. Janek arcán azonban csak a rémület tükröződött, amint zsebkendőért nyúlt, és próbált minél több vizet letörölni Jana hajáról és arcáról.

– Jól vagy? – kérdezte ijedten, miközben a kabátját szorosan Jana köré tekerte, és a sapkáját határozott mozdulattal Jana fejére húzta.

– Azt hiszem – hebegte Jana, és már el is felejtette, hogy mit akart mondani alig egy perce.

– Elállt, siessünk haza, nehogy nekem megfázz! – szólt Janek, majd magához ölelve Janát elindultak vissza a sétányra.

– Köszönöm – suttogta Jana hálásan.

A parkot elhagyva Janek azonnal egy taxihoz futott, aztán bevárva Janát együtt beültek.

– Csak nem történt valami baj? – érdeklődött a taxisofőr, miután meglátta a reszkető, feje búbjáig Janek kabátjába burkolózó Janát.

– Csak az eső – ölelte magához Janek Janát a kocsi hátsó ülésén.

– Miféle eső? – kerekedett ki a taxis szeme. – Egy hete, hogy utoljára esett. Vagy talán több is van már...

Jana és Janek megdöbbenve néztek körül. A taxi cseppmentes ablakain át látták, hogy odakint minden teljesen száraz. Az utak, a járdák, a lámpák, az emberek, sőt, még a park szélén álló fák is.

Kérdőn pillantottak egymásra a taxiban, ám mivel a saját tekintetüket látták viszont a másikéban, ezért inkább csak egyetlen, közösen átélt csendbe burkolózva bújtak össze, míg a taxi haza nem ért velük.


Olvasgatnál még Soha Világ 1. kötetéből? Akkor kattints!
Ha Soha Világ többi történetei között néznél szét, akkor kattints.