Elefánt a Porcelánboltban
Tisztára mosott szavak

TISZTÁRA MOSOTT SZAVAK

  • Caelan Rhys
  • 2017.05.02 13:38
  • 547

– Volna kedved hazafelé sétálni? – kérdezte Janek, miközben kulcsra zárta közös irodájuk ajtaját.

– Miért is ne? – vonta meg a vállát Jana, majd egyenesen az irodaház kijárata felé indult Janekkal a sarkában.

Némán hagyták el az irodaház robusztus épületét, átmentek több nagy forgalmú főúton, míg végre a park bejáratához értek. Ott Janek sietősen Jana mellé lépett, és úriemberhez méltón a karját nyújtotta neki. Jana kikerekedett szemmel nézett rá, majd vállat vont és belekarolt.

Lassan, ráérősen indultak útnak a park belseje felé, ám nem szóltak egymáshoz. Szinte el is felejtették, milyen fesztelenül csacsogni, mesélni egymásnak vagy csak egyszerűen beszámolni arról, ami éppen a fejükben motoszkál. Nem is jutott eszükbe. Meghazudtolva egykori önmagukat, némán, kart karba téve, ám magukba zárkózva andalogtak a park mélye felé.

Jana élvezte a színeket, amelyekkel az ősz felkavaró változatosságban festett le mindent körös-körül. Közben Janek figyelte az utak ívének lágyságát és a sétányok hálózatának megnyugtatóan természetes elrendezését.

Már jócskán a park belsejében jártak, amikor váratlanul eleredt az eső. Intő jel nélkül, váratlanul hullott alá a bágyadt napfénytől csillogó égből.

Jana és Janek megálltak, összenéztek, majd mindketten arra gondoltak, nem kéne-e visszafordulni, és inkább buszra szállni. Egyszerre néztek az ég felé, hogy a felhők mennyiségéből és az ég színéből megtippeljék, mennyi csapadék várhat még arra, hogy alább szálljon. Ám felhőt nem láttak, csak a csodálatosan kék eget, és a lassanként nyugovóra készülő napot.

Közben a meleg, simogató esőcseppek, mint lelket tisztító könnyek gördültek végig az arcukon. Érezték, hogy nincs értelme visszamenni, ezért Jana kinyitotta az esernyőjét, majd csendesen, ismét magukba zárkózva indultak tovább a park túlsó kapuja felé.

– Annyira szeretnék beszélgetni veled! – suttogta hirtelen Janek, miközben tekintete szünet nélkül pásztázta a víztől torz tükörré vált utat.

– Én is – sütötte le a szemét Jana.

– Tudod – folytatta Janek csendesen –, minden alkalommal, amikor azt mondod nekem, hogy nem szeretlek, egy kicsit meghalok.

– Talán nem megfelelően szeretjük egymást... – vette át a szót Jana.

– Lehet – mondta Janek, majd megint elhallgattak, ahogy az eső lassan alábbhagyott.

A csend újra buborékba zárta őket, ahogy mindkettő riadtan zárkózott vissza a maga kis világába. Jana tovább csodálta a fényeket és színeket, míg Janek magában ódákat zengett a pompás ívekről és egyéb geometriákról.

Az eső egyszerre felerősödött. Az apró, zuhanásuk közben kergetőző esőcseppek hirtelen olyan sokan lettek, hogy egymást érintve falat húztak a pár köré. Így már sem az ernyő, sem pedig Janek mici sapkája nem nyújtott védelmet. Nekiiramodtak hát, és egy közelben álló, hatalmas lombú fa alá álltak, hogy segítsen nekik szárazon átvészelni a szeszélyes égi áldást.

A fa koronája olyan sűrű volt, hogy a törzsénél szinte alig érték őket az esőcseppek. Janek elővette tiszta textilzsebkendőjét, és kedvesen mosolyogva letörölte Jana arcáról az ernyő alá szemtelenül befurakodott vízcseppeket. Amikor ezzel megvolt, megtörölte a saját arcát is, majd zsebre vágta a kendőt.

Így álltak összebújva, és a fa koronájának védelméből nézték az esőt.

– Hogy szerethetnélek úgy, ahogy Te szeretnéd? – kérdezte Janek megtörve a hallgatást.

– Beszélj hozzám – válaszolta Jana. – Nem tudom, hogy szeretsz, ha nem mondod. De tudnom kell. Muszáj!

– Szeretlek! – mondta Janek mélyen Jana szemébe nézve.

Jana elpirult, mint egy kislány, majd zavartan elnevette magát.

– És én? – válaszolta végül kíváncsi tekintettel. – Te kérnél tőlem valamit?

– Ne beszélj – kezdett bele Janek. – Legalábbis ne mindig.

– Nem is beszélek mindig! – emelte fel kissé a hangját Jana, miközben egy lépéssel távolabb húzódott Janektól.

– Valóban, nem beszélsz mindig – folytatta Janek. – Viszont amikor hallgatsz, akkor tudom, hogy bajban vagyok, mert éppen megsértődtél. Nem lehetne, hogy csak úgy, sértődés nélkül légy csöndben néha?

Jana elgondolkodott. Elméjének tudatos része mindennél jobban szeretett volna együttműködően viselkedni, de a többi a lelke mélyéig sértettnek érezte magát. Ezért próbált valami olyan válasszal előrukkolni, ami nem sértő, mégis jelzi Janeknek, hogy túl messzire ment.

– Tudod, drágám... – kezdte az ominózus mondatot, ám ekkor hatalmas reccsenéssel kísért dühös víztömeg zúdult a nyakába a fa koronájának közepéből.

Jana tüdejéből halk sikító hangot adva szorult ki a levegő, miközben a víz a feje tetejétől a lábujja hegyéig áztatta át minden rajta levő ruháját. Ahogy a ruha szövetein fogást nem lelt vízcseppek lassanként a talaj felé vették az irányt, Jana is óvatosan kinyitotta a szemét. Ott állt zihálva, tágra nyílt szájjal és pupillával, és egyenesen Janekra meredt. Janek arcán azonban csak rémületet látott, amint a zsebkendőért nyúlt, és próbált minél több vizet letörölni Jana hajáról és arcáról.

– Jól vagy? – kérdezte ijedten, miközben levette a kabátját, és szorosan Jana köré tekerte, majd levette a sapkáját is, és határozott mozdulattal Jana fejére húzta.

– Azt hiszem – válaszolta Jana, és már el is felejtette, hogy mit akart mondani alig egy perce.

– Elállt, siessünk haza, nehogy nekem megfázz! – szólt Janek, majd magához ölelve Janát elindultak vissza a sétányra.

– Köszönöm – suttogta Jana hálásan.

A parkot elhagyva Janek azonnal egy taxihoz futott, majd bevárva Janát beültek.

– Csak nem történt valami baj? – kérdezte a taxisofőr, miután meglátta a reszkető, feje búbjáig Janek kabátjába burkolózó Janát.

– Csak az eső – ölelte magához Janek Janát a kocsi hátsó ülésén.

– Miféle eső? – kerekedett ki a taxis szeme. – Egy hete, hogy utoljára esett. Vagy talán több is van...

Jana és Janek megdöbbenve néztek körül. A taxi cseppmentes ablakain át látták, hogy odakint minden teljesen száraz. Az utak, a járdák, a lámpák, az emberek, sőt, visszapillantva még a park szélén álló fák is.

Kérdőn néztek egymásra a taxiban, ám mivel a saját tekintetüket látták viszont a másikéban, ezért inkább csak egyetlen, közösen átélt csendbe burkolózva bújtak össze, míg a taxi haza nem ért velük.