A választási kényszer, legalábbis abban a formában, ahogy a leveledben említed, nem létezik. Soha nem kell arról döntened, hogy melyik burkot választod, hiszen művészként bármit is teszel, a belső, személyes kis világodból tekintesz kifelé.
Ezt a levelet már nagyon régen meg akartam írni, de nem voltam elég jól ahhoz, hogy alaposan végiggondoljam a közlendőmet. Remélem, hogy még nem túl késő, és megbocsátod a csúszást.
Tudom, hogy az írói lét romantikus képébe nem csupán a poros párizsi padlásszoba, a kicsapongó élet és a korai halál tartozik, de a létezés minden egyes józanul töltött percét átitató vágy is a Múzsa csókja után.
Éles sikolyra ébredtem. Mire kinyitottam a szemem, az ereje átjárta minden porcikámat. Felültem. Vártam, hátha újra felharsan, és akkor talán megbizonyosodom róla, hogy nem álmodtam.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy osztásjel. Az emberek nem akartak tudomást venni róla, hiszen fontossága nem mutatkozott meg sem ruházatában, sem pedig méretében.
– Tudod, Rudolf – vette kezébe a Télapó a koktélt a pincér tálcájáról –, Ferdinándnak kéne itt lennie velem.