– Quelle surprise, surprise! – dünnyögte az órásmester maga elé, miközben komoly tekintettel nézett bele a régi ingaórába.

– Ezt meg hogy kell értsem? – tördelte a kezét az asszony a mester mellett az ítéletre várva.

– Hát, hát... – nézett a mester atyai mosollyal az asszonyra –, csak úgy, hogy nem egyedi eset. Sajnos nagyon súlyos járványnak vagyunk tanúi, és még közel sem látjuk a végét.

Az asszony elkomorodott.

– Menthető, tessék mondani? – kérdezte alázatosan.

– Az attól függ, mennyit ér magának – válaszolta a mester meleg hangon. – Nagyon drága dolog ám manapság életre kelteni a régi holmikat!

Az asszony csak állt némán, lehajtott fejjel. Karjai tartás nélkül lógtak teste mellett, mintha rongyból lettek volna, végül az egész teste elveszítette a tartását és erőtlenül rogyott le a közeli ebédlőasztal egyik székére.

– Nem tudom, mi tévő legyek – sóhajtotta, majd bánatosan nézett az órásmesterre. – Ön mit javasolna?

– Ó, én nem dönthetek ön helyett – válaszolta nyugodtan. – De nem is lennék elfogulatlan a válaszomban, elhiheti.

– Ez igaz – roskadt teljesen magába az asszony.

Percekre csönd lepte el a szobát. Olyan volt, mintha a bánat és a gyász egy szempillantás alatt tüntetett volna el minden hangot a helyiségből. Az asszony pedig csak meredt maga elé, miközben az elméjében tolongó gondolatok, ürességet hagyva maguk után, tombolták végig a csendbe zárt időt.

– Akkor – szólalt meg az asszony szinte alig hallhatóan –, javítsa meg, kérem.

– Ahogy óhajtja – válaszolta a mester, majd hozzálátott a feladatnak.

– Tudta, asszonyom – fogott mesébe munka közben –, hogy a régmúltban ezeknek az óráknak komoly feladatuk volt?

Az asszony meghökkent tekintettel nézett rá.

– Bizony – folytatta az órásmester –, minden úri házban állt egy a ház folyosóján vagy az étkezőben, pont így, ahogy kegyednél is. Az volt a feladata, hogy összehangolja a család életét, megteremtve a rendet s a fegyelmet. Az ingaóra minden rezdülése biztonságot és összetartozást hirdetett, és ez az érzés átjárta az egész házat.

– Itt már nincs család – mormolta az asszony maga elé. – Az óra az utolsó, ami a családból maradt nekem. Persze az sem működik már nagyon régóta...

– Az inga olyan, mint a szív – folytatta az órásmester. – Ha fájdalom éri, könnyen megáll.

Az asszony csodálkozó tekintettel emelte fel ismét a fejét.

– Csak rajtunk múlik aztán, hogy segítünk-e neki újra elindulni – tette hozzá a mester rövid szünet után.

– Badarság! – csúszott ki hirtelen az asszony száján.

– Gondolja? – fordult hátra a mester egy pillanatra.

Az asszony válaszra sem méltatta a kérdést. Csak ült, és időnként fel-fel pillantva nézte, ahogy az órásmester keze apró, rutinos mozdulatokkal matatott az óra belsejében.

– Asszonyom! – fordult hátra kimérten, kezében egy apróra összehajtott papírt szorongatva.

A nő reszkető lábakkal állt fel a székről, majd a tekintetét le sem véve a mester kezében tartott papírdarabról, lépett közelebb. Hezitálva nyúlt érte, majd kikerekedett szemmel vizsgálgatta a kissé sárga, töredezett szélű lapot, amelyet egy apró kezek által satírozott vörös szív pecsételt le az örökkévalóság számára.

A nő felnézett, majd megfordult és a szoba kijárata felé indult, mint aki titkot őriz. Az ajtón azonban nem bírt kilépni. A kíváncsisága legyőzte a félelmét, hogy a mester a színfalak mögé lát, ezért háttal állva óvatosan elkezdte kibontani a régi papírt.

Az éleinél bolyhosra kopott papíron látszott, hogy az óra belsejében sok küzdelemnek volt tanúja, ám kitartott, sosem veszítve a reményt, hogy egyszer beteljesítheti a sorsát és átadhatja az üzenetét.

Az asszony, miután széthajtotta a papírt és megnézte a tartalmát, az ajtófélfába kapaszkodva próbálta megőrizni az egyensúlyát. A lába gyengének bizonyult, hogy elbírja mindazt a súlyt, amit eddig minden erejével próbált távol tartani magától. Hirtelen mozdulattal letette a levelet egy közeli polcra, majd az előszobában levő telefonhoz sietett. Felkapta, és fejből tárcsázott.

– Én vagyok, drágám – suttogta a telefonba, mint aki fél a saját hangjától is. – Csak szeretnélek meghívni. Holnap este ráérnél? A kedvencedet csinálnám, úgy, mint mikor még kicsi voltál.

– Köszönöm, fiam! – jelent meg egy halvány mosoly az arcán. – Nagyon boldoggá tettél! – mondta, majd letette a telefont.

Ám ekkor ledermedt, mint akinek belehasított a gondolat a fejébe, hogy amit tesz, talán rossz. Talán nem illendő. Mintha csak ismét visszatért volna a fejébe az állandó zakatolás, hogy megalázza magát. Hogy nem neki kell közelednie, nem az az élet rendje. De ha visszanéz az életére, felnőtt élete több, mint felét ezekre a gondolatokra pocsékolta. Közben elveszített mindenkit, aki számított, azokat is, akiknek a tanácsára hallgatott.

Ismét felkapta a telefont, majd tárcsázott.

– Én vagyok – suttogta még alázatosabban. – Nem jönnél át holnap vacsorára? Nares is itt lesz. A kedvencét főzöm. Emlékszem, te is szeretted. Talán jobb, mint egyedül lenni... hacsak nincs más programod.

– Remek! Akkor szeretettel várlak mindkettőtöket holnap – mondta egy remegő könnycseppel a szemében, majd letette a kagylót. Egy percig még állt, és élvezte a csendet. Teste, amelyet eddig nehéznek és erőtlennek érzett, hirtelen könnyűvé és tettrekésszé vált. Szíve dalolni kezdett a mellkasában, ahogy újra rátalált arra a rég elfeledett izgalomra, amelyet talán ifjú anyaként érzett utoljára.

Ám ekkor hirtelen eszébe jutott az órásmester, akit magára hagyott. Ijedten berohant a szobába, de az teljesen üres volt. A mester táskája, és a szinte a kezéhez nőtt régi szerszámok is mind köddé váltak, amelyeket az óra melletti kis asztalkára tett, hogy kéznél legyenek.

Az asszony riadtan nézett körül. Furcsán, bizonytalanul érezte magát, ezért odament a polchoz, és felemelte az öreg papírlapot az egyszerű formákkal, élénk színekkel megrajzolt családdal. Látta magát, a férfit, akiért valaha az életét adta volna, és a gyermeket, akiért ma is az életét adná.

Az ingaóra pedig ismét boldogan kattogott a háttérben, jelezve, hogy készen áll újra betölteni a feladatát.