Elefánt a Porcelánboltban
Az ünnep vizsgálata

AZ ÜNNEP VIZSGÁLATA

  • Caelan Rhys
  • 2018.01.08 19:12
  • 2954

Cedalion ebben az évben is magányosan töltötte az ünnepeket. Számára a karácsony nem volt más, mint az év legcsendesebb napja, míg a szilveszter a leghangosabb. Hiszen hiába volt egyes egyedül a hegytetőt borító fenyvesben, a petárdák és rakéták zaja minden évben megállíthatatlanul felkúszott a völgyet kitöltő városkákból.

Soha nem töltött itt sok időt, csupán az ünnepeket, de ezt soha, semmilyen okból ki nem hagyta volna.

– Az ember teljes jelleme tükröződik abban, ahogyan ünnepel – szokta mondani mindig, és évszázadok ide vagy oda, nem látta okát, hogy megváltoztassa a véleményét.

Hiszen minden kor, így azok is, amelyeket Cedalion saját szemével láthatott, félelemtől volt terhes. A rettegés harangjainak durva, fémes kongása kísérte az egymás után következő generációkat, így tartva a szemük előtt szüntelenül, hogy az ember elérte fejlettsége csúcsát, ami hátra van, az már csak a teljes összeomlás és kínkeserves pusztulás.

Cedalion tudta, hogy az ember rövidlátó. Tisztában volt vele, hogy még ha nagy is a vész, az ember az utolsó pillanatig próbálja titkolni maga előtt annak közeledtét, hogy élhesse a megszokott, szürke életét. Félelmei, amelyek a semmi ködéből bugyognak elő, és amelyek nem köthetőek a való világ történéseihez, szintén segítik, hogy megvakuljon a nyilvánvalóra, láthatatlanná tegye, ami elkerülhetetlen.

A harangok azonban úgy zúgtak, zsongtak és bongtak, hogy még Cedalion sem volt képes figyelmen kívül hagyni őket. Elemi erejük utat tört a bujkáló ember tudatába, ahol üzenetük magja termőtalajra hullott, és innen már nem volt megállás.

Lassanként egyre többen és többen csatlakoztak az elkerülhetetlent hirdető hangokhoz, így nemsokára egész tömegek skandálták kórusban, hogy a világ a szakadék széle felé robog. De egyszerre megváltozott a kántálás. Újabb és újabb hangok tűntek fel, színesedett a kavalkád az itt-ott felbukkanó, más hangszínnel, de ugyanolyan ijesztően csengő próféciáktól.

Magas, szinte sikolyszerű hangok vetítették előre a természet visszafordíthatatlan pusztulását, míg a mélyebb, parancsoló hangok dörgedelme hívta fel a figyelmet az ember erkölcsi elfajulására.

Közben, ahogy Cedalion látta, szinte semmi sem változott. Az ember ugyanúgy ünnepelt a sikolyok és morajló parancsolatok mellett, amikor az ünnep ideje jött el, és a szürke mindennapokban próbálta a saját maga által farigcsált tanításokkal kitapétázni a látóhatárt, hogy ne furakodhasson a szeme elé a vizionált sötét jövő.

Ám itt is az ünnep ideje volt az, ami Cedalion számára portrét rajzolt az emberekről. Azokról, akik szívvel ünnepeltek, és a szívüket használták az ünnepen kívül is, és azokról, akik a pénzen vették meg az ünnep fényét, ahogy egész évben mindent, akár volt ára, akár nem. Ők még nem ismerték fel, hogy az a jövő, ami épít, nem váltható meg a bankókért cserébe.

Miattuk állt Cedalion a hegyen minden télen, és figyelte árgus szemekkel, történt-e bármi változás az emberek világában. Mert minden korban azok kongatják a harangokat, akik érték alatt próbálják megvásárolni a jövőt. Eközben nem jönnek rá, hogy a krajcárjaikért csupán az előrelátás illúzióját, a tervezhetőség rút makettjét kapják, amely csupán addig él, míg életben tartja a pénz szív nélküli uralma.

– Minden a régi, semmi sem változott – suttogta végül Cedalion szomorú tekintettel nézve a napnyugta fényeitől vérbe borult várost odalent, majd sarkon fordult, és néma léptekkel eltűnt a homályt hozó estében.

 

(A képet Varga Klára festőművész készítette az írás nyomán. Hálás köszönet érte!)