Elefánt a Porcelánboltban
A bőrönd titka

A BŐRÖND TITKA

  • Caelan Rhys
  • 2017.05.13 08:35
  • 787

Életemben csupán kétszer láttam azt a bőröndöt. Először hatéves koromban, amikor nagyapa a zsúrom előtti napon váratlanul betoppant vele. A szobámba hívott, óvatosan az ágyra tette, majd kinyitotta.

A táskában csak egyetlen, hatalmas rongycsomó volt. Kivette és komótosan elkezdte szétszedni. Lassan, percek alatt hajtotta szét az összes ruhát, és én akkor láttam meg először a Gömböt. Egy gyerekfej méretű, mélyfekete üveggömböt, amely a fekete faragott fa tartóján állva egyszerre volt borzongató és tiszteletet parancsoló.

– Mostantól neked kell vigyáznod rá! – mondta, miközben az ágyammal szemben levő komód tetejére helyezte.

– De mi ez, Papa? – kérdeztem kíváncsian.

– Ez egy titkos világ, kicsim – válaszolta, majd leült az ágy szélére és a combjára ültetett. – Csak mi ketten tudunk róla. Még anyuéknak se említsd, jó?

– Persze – vágtam rá nyomban. – De kik laknak benne?

– Angyalok és ördögök – világosított fel nyugodt hangon. – Ám csak akkor maradnak életben, ha gondoskodsz róluk. Vállalod?

– Igen! – ígértem meg gondolkodás nélkül.

– Minden este le kell takarnod, és minden reggel ki kell takarnod őket – folytatta. – És soha, de soha nem szabad, hogy akár a Gömb, akár a tartója bepiszkolódjon.

– Értem, Papa.

– Meg tudod ezt tenni? – kérdezte ismét.

– Igen!

– Megígéred?

– Megígérem!

– Boldog születésnapot! – szólt meleg hangon, csókot nyomott a homlokomra, majd felálltunk az ágy széléről, és ő kiment a szobából.

Kíváncsian mentem oda a Gömbhöz, hogy hátha meglátok egy angyalt, de csak a saját arcom tükröződött vissza a mélyfekete felületről.

Néhány évig kitartóan gondoskodtam a Gömbről, és őszintén hittem a mélyén rejtőző aprócska világban. Ám később, ahogy egyre gyorsabban közeledtem a felnőtt korhoz, úgy veszítettem el a hitemet a gömbbe zárt világban, amelyről Papa beszélt nekem.

A hitemet felváltotta a meggyőződés, hogy Papa a Gömböt csak arra használta, hogy általa megtanítson gondoskodni. Bármilyen furcsán is hangzik, ez további lendületet adott a Gömb körüli sürgölődésem folytatásához.

Talán gyerekesnek hangzik, hogy egy felnőtt ember egy fekete Gömböt istápol, de én nem bántam. Így végül közel a negyvenhez is tiszta lelkiismerettel állhattam nagyapám halálos ágya mellé, amikor megkérdezte, vajon gondját viseltem-e a Gömbnek.

Most pedig ugyanaz a bőrönd állt itt, pontosan a nappalim közepén, mióta csak Papa azon a napon nekem adta. Hónapok teltek el anélkül, hogy képes lettem volna kinyitni. Talán nem is a bőrönd tartalmától féltem, inkább attól, hogy akkor már nem csak egy bőrönd lesz, hanem nagyapám halálának visszavonhatatlan bizonyítéka. Ezt azonban, úgy éreztem, képtelen lennék feldolgozni.

Egy este végül megpróbáltam összeszedni a bátorságomat. Elgyötörten és kifacsarva érkeztem haza a munkából az üres lakásba. Hiányzott az emberi melegség, hiányzott nagyapa. Így hát egy pohár borral a kezemben lekuporodtam a szőnyegre a nappali közepén.

A bőrönd előttem állt, türelmesen őrizve a titkát. Sokáig hezitáltam. A második pohár bor után már készen álltam arra, hogy bőrönd tartalmával töltsem ki a Papa után maradt ürességet. Óvatosan a padlóra fektettem, lassú mozdulatokkal kibontottam a csatokat, felpattintottam a zárat, majd kinyitottam.

Tele volt kemény fedelű könyvecskékkel. Sötétbarna gerincük katonásan egyformának mutatta őket, ám felemelve egyet láttam, hogy világos fedlapjukra Papa egy-egy nevet írt. Betűi díszesen egyszerűek, mégis elegánsak voltak.

Sok név ismerős volt, családunk tagjait takarták. Ott volt a dédimama, dédipapa, nagymama, sőt még a szüleim neve is. A család minden tagjának volt egy könyvecskéje. Ám voltak nevek, amelyek akkor még teljesen ismeretlennek hatottak. Nők és férfiak, akikről azelőtt soha, senkitől nem hallottam.

Fogtam hát egy idegen női nevet viselő könyvecskét és egy újabb pohár bort, majd a szoba sarkában álló fotelba telepedve óvatosan kinyitottam. A fejem felett álló olvasólámpa fényének sugara határozott falat emelt közém és a szoba többi része közé. Tisztán láttam a könyv minden gyönyörűen megrajzolt betűjét, de mintha minden más eltűnt volna a sötétben. Mintha téren és időn át visszautazhattam volna nagyapám történeteinek közepébe.

Csak én voltam, Papa, és az események, amelyeket ő leírt.

A könyvecskében elmesélte, hogy miként találkozott egy hölggyel. Megosztotta az érzéseit, gondolatait és terveit a hölggyel kapcsolatban, és a talán el sem küldött levelek piszkozatait is megőrizte. Leírta, hogyan zajlott az első randevújuk, majd miként ért véget a románc a hölgy apjának nemtetszése miatt.

Egyszerre villanások fénye zökkentett ki a történetekből. A sötétből jött, és annyira erős volt, hogy a könyvet eldobva azonnal felpattantam a székről. Első gondolatom az volt, hogy elektromos zárlat okozta, ezért reflexszerűen lekapcsoltam az olvasólámpát. Ám a sötétben is folytatódtak a villanások, igaz, sokkal gyengébben, és néha felhőszerű színes köd is megjelent a felvillanás körüli térben. Ekkor jutott eszembe, hogy a villanások helyén nincs semmi, ami elektromosságot használna. Sem készülék, sem konnektor, sem vezeték a falban.

Ezen a gondolaton felbátorodva elindultam lassan a köd felé. Ahogy közelítettem hozzá, láttam, hogy nem terjed messzire a villanástól. Mintha valami fogságban tartaná, és helyhez bilincselné.

Mire egészen közel értem, már meg tudtam határozni a fény, a köd forrását – a letakart Gömb belsejéből jött. A Gömb, ami annyi éven át úgy állt a polcon, mint egy élettelen családi ereklye, varázslatos módon egyszerre életre kelt.

Levettem róla a leplet, majd megbabonázva álltam ott és csak meredtem bele. Nem tudtam mit kezdeni a látottakkal. A szívem még mindig a fülemben kalapált, és magam sem tudom, miért, de óvatosan felé nyújtottam a kezem.

A kezem közeledésére a Gömb belsejében egyenletesen örvénylő felhő egyszerre oszlani kezdett. Mintha a kezem taszította volna, a Gömb hátulja felé gomolygott, míg végül teljesen eltűnt. Ezután ismét elsötétedett és épp olyan lett, mint azelőtt.

Ám nem tudtam megálljt parancsolni a kezemnek, és óvatosan megérintettem a tükörsima felületét. Hirtelen színes foltok jelentek meg a belsejében, amelyekből egy szempillantás alatt tiszta kép rajzolódott ki. Nagyapa arca. Fiatalon, olyan sapkát viselve, amilyet én csak a családi fényképeken láttam rajta. Egy pillanat múlva azonban a kép mozogni kezdett, mintha filmet láttam volna. Megjelent egy nő is a képen. Találkoztak nagyapával. Mosolyogva társalogtak egy kicsit, majd karonfogva elindulnak egy kávéházba. Ott váratlanul egy idősebb úr lépett az asztalukhoz, és indulatos szónoklatot intézett az őt tisztelettudóan köszöntő nagyapámhoz. Végül amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozott, maga előtt kísérve az ifjú hölgyet, aki Papával érkezett.

Ekkor ismertem rá: ez az a történet, amit az imént olvastam a könyvecskében. De hogyan? Miért? Nem értettem.

Még kábultan a történésektől az ajtóhoz léptem és felkapcsoltam a villanyt. Az első dolog, amit megláttam, a nyitott bőrönd volt. A könyvek tetején egy darab papírral, ami egyetlen sornyi írást tartalmazott Papa kézírásával:

„Akár elhiszed, akár nem, a múlt mindig veled van.”